2014. január 18., szombat

Prológus

Szétszéledés

**Thomas**

Az utcák csendesek, és kihaltak voltak. Vagyis annak tűntek, ugyanis vámpírok százai keringtek jobbra-balra. A nők pletykáltak, a férfiak ittak. Minden teljesen hétköznapos volt számunkra. Mint mindig, most is Londonban, a Moon Street-en jöttünk össze. A Tanács, az utca végében foglalt helyet, és szemmel tartottak minket, "alattvalókat". Hát igen, zűrös egy bagázs vagyunk. De nem annyira mint a helyzet, amibe belecsöppentünk. Ez az egyik oka annak, hogy összehívtak bennünket. Persze mielőtt belekezdenénk, mindig van egy "előjáték". A Tanács próbálja előadni, a nagy nyugodtat, mikor ők is úgy be vannak szarva mint mi.
- Mr. Clark! - szólít meg valaki.
A hang irányába fordulok, és Theresa-t pillantom meg.
- Miss Howell! - hajolok meg kelletlenül.
Az őrületbe kergetnek ezzel az egésszel. Miért nem tegezzük egymást? Mintha az ókorba csöppentem volna. Pedig már 2005-öt írunk. Főleg Theresa készít ki teljesen. Ahogy megszülettünk, a szüleink eljegyeztek minket. Hát mit is mondjak? Nincs ínyemre. Ellenben a "menyasszonyommal".
- Segíthetek? - kérdem udvariasan.
- Igen. Körbekísérne? 
- Örömömre szolgál a jelenléte. - vigyorgok rá.
Kinyújtom felé a kezem, természetesen elfogadja. Elindulunk a kis csoportunkhoz, akik már a Tanács előtt nyüzsögnek, várva a híreket. Szóval mindjárt kezdünk. Miss Howell-lel megállunk a barátaink mellett.
- Miss Howell, Mr. Clark! - biccent a barátom.
Látom, ahogy mosolyog magában. Mindig ezzel viccelődünk Ronald-dal. Igazából tegező viszonyban vagyunk, amitől a többi vámpír irtózik. Persze ez érthető, hiszen nagyon lassan öregszünk. A felnőttek az 1700-as évekből valók. Ugyanis, mikor betöltjük a 30-at, nekünk egy év, csak egy hétnek számít. Mivel mi Ronald-dal csak 19 évesek vagyunk, tegezzük egymást. Ebben a világkorszakban az emberek, még néha az idegeneket is tegezgetik. És mivel mi ebbe csöppentünk bele, el is tanultuk az emberektől. Ezért vicces mindig, ha a vezetéknevünket használják/használjuk.
- Miss Bell, Mr. Parker! - válaszolok nagy mosollyal az arcomon.
Igen, a barátomnak is kísérője van. Nem is akármilyen! Természetesen a menyasszonya. Nálunk igen sokszor használt szokás, korábban eljegyezni egymást. De ez persze nem a mi döntésünk. A szüleink párosítanak minket. Sok oka lehet ennek. Mondjuk régi viszály két család között, esetleg vagyon. Nálam az első talált, Ronald-nál a második.
- Üdvözlünk minden éjszakai teremtményt! - kezd bele a legidősebb tanácstag. - Mint tudjátok, azért gyűltünk ma össze, mert egyre több testvérünket végeznek ki. Ennek oka, pedig az ember! Társaink, valami szerencsétlenség miatt felfedték magukat, ezért halállal büntették őket. Sajnos kevesen vagyunk, a másik faj leigázásához, de senki se keseredjen el! Eljön majd a mi időnk is. De addig, bujkálnunk kell, beolvadni az embervilágba! Ezen csodás est, arra lesz jó, hogy szétoszoljunk különböző tájakra. Ha együtt maradnánk, nagyobb esélye lenne annak, hogy megtaláljanak minket. Megtárgyaltuk, kit hová szállásolunk el. Aki a nevét hallja, elénk lép! - adja ki az ukázt.
Szenzációs, megint költözünk! Eddigi életem során, ez 23-szor történt meg. Á, dehogy unalmas már. Legszívesebben kitekerném, az összes ember nyomorult nyakát!
- Mr. és Mrs Tonkin! Miss Cox! Mr. Ramsay! Mr. Bitt! - sorolták a neveket egymás után.
- Mr Clark! - hallom meg a nevem.
Elengedem a menyasszonyom kezét, és a Tanács elé lépek.
- Magának Los Angelesben a helye! Mr. Frewen, a sofőröm, majd elfuvaroztatja önt, az új lakhelyére. Sajnálattal közlöm, hogy Miss Howell kisasszonyt nem viheti magával, túl feltűnő lenne. De ne szomorkodjon, kitűztük az esküvőjüket, két év múlva egybekelhetnek! - magyaráz nekem.
- Természetesen. - udvariaskodom, majd visszamegyek a helyemre.
- Miss Howell! Mr Parker! Miss Bell! - sorolják a barátaimat.
Kilépek a tömegből, és megállok egy bezárt bolt előtt. A falnak támaszkodva várom Ronaldot, és a többieket.
- Hallod, Tom? Los Angelesbe küldtek. Veled mizu, haver? - jön elém a barátom.
- De király, mehetünk együtt. - pacsizok le vele.
Lassan a hölgyeink is megérkeznek, szemüket törölgetve.
- Gond van, Miss Howell? - lépek elé, de csak udvariasságból.
- Sajnálom, Mr. Clark, nem mehetek önnel. - motyogja. - Miss Bell-lel megyüek Párizsba. Csak két esztendő után tudunk egymáséi lenni.
Igen, Theresa már csak ilyen. Illemtudó, művelt és sérülékeny. Sosem tegeztük még egymást. Egyszer majdnem megcsináltam, de aztán inkább nem próbálkoztam. Lehet, még a torkom is elvágná miatta. És természetesen tiszteletben tartja a szokásokat. Már 18 éve elvagyunk jegyezve, mégis csak a karját érinthetem meg. Nem mintha másra is vágynék, csak hát csöppet furcsállom a helyzetünket. Mondjuk, most nagy megkönnyebbülésemre, nem egy helyre osztottak be. Hála a magasságosnak!
- Semmi baj, Miss Howell. Magára még az örökkévalóságig is várnék. - nézek a kék szemeibe, amik könnyekkel telnek meg.
Most az egyszer megölel, de nem simul hozzám teljesen. Mivel nem lát, megforgatom a szemem, mire Ronald kuncogni kezd.
- Ideje indulniuk! - szólal meg a Tanács, és mindenki szétszéled.
A hölgyek, egy fehér kocsihoz tipegnek, míg mi Ronald-dal egy feketéhez.
- Örökkévalóságig mi? - tör ki nevetésben a velem utazó.
- Inkább lépjünk le, végre! Kezd zavarni a szmokingom. - húzogatom a göncöm.
- Szerinted engem nem irritál? Hol van már a Converse cipőm?
Röhögünk, és beülünk a kocsiba.
- Los Angelesbe, ugye? - kérdez a sofőr.
- Igen. - válaszoljuk a barátommal kórusban, majd egymásra vigyorgunk.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Ha van kedved jelentkezz!http://felhok-felett100.blogspot.hu/p/hosszasgondolkodas-utan-arra-jutottam.html?m=1

    VálaszTörlés