2014. január 30., csütörtök

1. fejezet 5.éj

Támadás
**Blaire**

Minden végtagom sajog. Ez az első gondolatom, mikor a legszebb napsugárral felébredek. Aztán észbe kapok, és felugrok az ágyamról. Halk sikoly hagyja el a számat, a fájdalom miatt. Gyorsan végignézek magamon. Horzsolások és zúzódások ezrei rondítják a puha bőrömet. Nem is emlékszem, hol szereztem ezeket. Örülök, hogy nem látszik az egész testem. Még mindig a fekete, mini ruhám van rajtam. Becsoszogok a fürdőbe, és megnyitom a csapot, hogy a kád feltöltődjön forró vízzel, míg én megszabadulok az estélyimtől. Ahogy végignézek magamon, hangosan felszisszenek. Még a látványa is fájdalmas. A legrosszabb a csuklómtól, az alkarom végéig húzódik. Véres, lila foltok, és azon még karcolásokat is felfedezek. És ez hasogat a legjobban. Halkított kiáltásokkal ereszkedek be a kádba. Egy darabig csak ülök ott, egy helyben, és gondolkodom mi is történt.
Nem az én hibám, hogy halló vagy. - visszhangzik a fejemben.
Nyelek egy nagyot, és próbálom értelmezni ezt az egészet. Az este teljesen homályvilágba zárkózott. Mintha nem akarná felfedni az igazságot. Így érzik magukat azok, akik nagyon keményen berúgnak?
A Tanács évekkel ezelőtt kiirtotta a hallókat. És a Látók lesznek a következők. Ne is tagadd, hogy nem vagy közénk való! Attól még, hogy emberi életet élsz, nem vagy más, csak egy féreg. Jobb ha végre ráébredsz, nem lehetsz normális. - hallom ugyanazt.
Naiv ember vagyok. Olyan, ki csapot-papot elhisz mindenkinek. Aki mindig mindent magára vesz. Most éppen nem értem a mondanivalóját, de megakad a szemem azon, hogy féregnek hív. Mindegy, hogy ezt az egészet képzeltem-e vagy sem, ez akkor sem jó dolog. Ha az elmém szüleménye, akkor diliházban a helyem. Ki az az ember, aki leszólja saját magát? Viszont ha csak egy délibáb játszott velem, akkor elfelejtődik ez az egész.
Egy fájó mosakodás után, felveszek egy melegítőt. De a kezemmel kezdenem kellene valamit. Nem mutatkozhatok így mások előtt. Főleg Matt nem láthatja meg. Nagyon kiakadna, és addig nyaggatna, amíg el nem mondom neki, mi is történt. Bár erre még én magas sem tudtam rájönni.
Egy gézzel a kezembe térek vissza a fürdőszobába. Jéghideg vizet engedek rá, és nagyon szorosan bekötöm vele a nagy sebet. Az egész alkarom a fehér anyagba van bújtatva. Hogy is gondoltam, hogy ezt senki sem fogja észrevenni? Azért próbálkozni lehet...
Kivételesen hosszúujjú felső fedi a mellkasom. Most már csak reménykednem kell, hogy másnak nem fog szemet szúrni.
Vetek egy gyors pillantást az órára.
- Ne, ne, ne. Csak ezt ne! - motyogom.
A matektanárom ki fog nyírni. Élve megnyúz, annyi szent!
***
- Örülök Miss Brooks, hogy az óra végére maga is megérkezik. Üljön le! - vicsorít Mr. Varner.
Egy szó nélkül teljesítem a kérését. Helyet foglalok Jenny mögött. A matek negyed óra múlva véget ér. Nem is csodálkozom, hisz több mint a felét ellógtam. Szerencsémre Mr. Varner-nek jó kedve van. Vagyis volt, mielőtt elkéstem.
- Bébé, mi van veled? - karol át a barátnőm, miközben kifele sétálunk.
- Tegnap este buliban voltam. - motyogom.
Jenny azonnal felvidul. Kíváncsiság csillan a barna szemeiben.
- Jajj tényleg! Mondta is Matt. És milyen volt? Felszedtél valakit?
- Mi?! Nem, dehogy! Minek képzelsz? - lepődöm meg.
Az rendben, hogy benne nagy erővel dolgoznak a hormonok, de nem vagyunk ugyanolyanok. Nem is hasonlítunk, inkább egymás ellentéti mondanám magunkat. Kiegészítjük a másikat. Ő a bulizós, kemény, fiatal, túlfűtött tini. Én pedig a komoly, unalmas, érett, jó tanuló.
- Igen igazad van. Kis szentem! - ölelget meg.
Felvihogunk a folyosón, és megyünk fizikára.
***
Már megszoktam, hogy ebédnél nem látom. Most mégis rám tör a hiányérzet. De ez most más. Annyira kívánom a jelenlétét, mint a levegőt amit belélegzek.
- Bébé, Bébé! - szólongat Jenny.
- Hmm?
- Mi volt Adam-mel?
El is felejtettem beszámolót tartani a legjobb barátnőmnek. Hová jut ez a világ?
Minden másodpercet elemeztünk, amit a tanulópárommal töltöttem. Szóval az ebéd úgy telt el, hogy a suli legbeképzeltebb fiújáról dumálunk. Komolyan kérdezem: Hová jut ez a világ?
***
Otthon üres hűtő fogad. Hát ez nem meglepő. Matt mindig mindent megeszik! Tán azt akarja, hogy én miatta koplaljak?
- Ezt nem mondod komolyan! - kiáltom el magam.
A bátyám nagy és lusta léptekkel közelíti meg a konyhát.
- Mi a baj? - néz bociszemekkel.
- Felfaltad az egész hűtőt! És még kérdezed? - lepődök meg.
- Blaire, kérlek! Vedd fel a cipőd, és a kabátod, én pedig adok pénzt. Menj el vegyél valamit! - legyint.
- De hát... Matthew, miért nem mész te? Hiszen miattad nincs mit ennem!
- Szerinted nem túl feltűnő egy srácnak boltba mennie? Tudod milyen rém ciki bevásárolni egy fiúnak? Meg amúgy sem tudom, mit kéne vennem. - vakarja meg a tarkóját.
Igen, ez a bátyám szokása. Ha zavarba jön, mindig a tarkóját vakargatja. Olyan édes ilyenkor. Az arca kicsikét piroslik, és az egyik lábáról a másikra áll.
- Jó, rendben. Megfogtál. - sóhajtok.
- Én annyira szeretlek! - röhög fel, miközben megölelget.
- Én is, én is... - motyogom a vállába.
Gyors visszakapom a cuccaim, és elveszem a pénzt a asztalról. Úgy döntök, hogy nem a közelebbi boltba megyek. A belvárosi bevásárlóközpontban a legfinomabb a hideg kakaó. És nekem most pont arra van szükségem, egy kis sütivel. Nagy vigyorral a képemen szállok fel a buszra.
***
Valahogy üres az egész hely, és ez megrémiszt. Mindig olyan sokan tömörülnek erre, de most csak egy-két ember szállingózik a sorok között. Nem törődve a félelmemmel, kaja után nézek.
A kakaót, most is a negyedik fordulónál találom. A polcok roskadnak az innivaló alatt. Ez is szokatlan. A bolt egyik legnépszerűbb termékéről beszélünk.
Úgy érzem figyelnek. Jobbra-balra forgolódok, de sehol senki. Mégsem tudok megnyugodni, ugyanis az érzés nem csillapodik.
Menj onnan! - szól, a már ismerős hang.
Felkapom a kakaómat, és sietek a sütis részleghez. Most már nem is látok embereket. A pénztárnál egy idős hölgy nézegeti a körmét csöndben, de ennyi. A félelem rettegéssé alakul, én pedig alig halkan zihálni kezdek. Gyorsabb tempót diktálok.
Próbálj menekülni! Mindjárt ott vagyok.
Az, hogy végre megismerhetem a hang forrását, kissé megnyugtat, de nem annyira, hogy ne remegjen a kezem. Hátra pillantok, de semmi szokatlant nem veszek észre. És akkor hirtelen minden sötétségbe borul. Az biztos, hogy eszméletemnél vagyok. Az áram ment el. A villanyok lekapcsolódtak, a hideg osztály hűtői abbahagyták a már megszokott és megnyugtató, halk zúgást. Síri csönd honol, még a szél sem süvít. Sikoly szakad fel valaki torka mélyéből. Még a vér is megfagy az ereimben. Más nem volt itt, csak a pénztáros lehet.
Rejtőzz el! - utasít az idegen, de nem merek megmozdulni. - Blaire! Blaire, azt mondtam bújj el!!!
Nyelek egy nagyot, és befutok az egyik sorba. A polc mögött várom, mi is fog történni. A csönd, most sem tart sokáig. A lámpák, amik a plafonon vannak rögzítve, összetörnek. A szilánkok nagy zajt csapva érnek földet. Rémülten sikoltok, miközben rám borul az egyik karton, 2L-es üdítő.
Fuss! Menekülj el! Istenem, Blaire, mindjárt ott vagyok, csak vigyázz magadra! - ordít a fejemben a kétségbeesetten.
És ekkor bekattan valami a tegnapból:
Sajnálom. Túlságosan gyors voltam.
Ugyanaz a mély, rekedtes hang. De biztos vagyok benne, hogy ezt nem most mondta. Régebbről emlékszem rá.
Felpattanok, amivel eleget adok a kérésének. Szaladni kezdek a kijárat felé, de valami elsuhan mellettem, mire felordítok. A sötétség ellenem játszik, nem látom a támadómat. A neszt még hallom a hátam mögül. Aztán valaki erőteljesen lök rajtam egyet, és én előre bukok. Nem látom a földet, de azt tudom, hogy a fájdalmat nemsokára érezni fogom. De nem, visszacsuklok az egész testemmel. Nem állok a lábamon, de nem is terülök el a parkettán. Mindenem remeg az adrenalintól.
Shh, itt vagyok. - suttogja.

Iratkozz fel, csatlakozz a csoporthoz!
A folytatás 1 komment, és ÖSSZESEN 2 pipa után jön! ;) 

2014. január 27., hétfő

1. fejezet 4.éj

Halló

**Blaire**

- Biztos ki akarlak én így engedni? - kérdezi Matt.
Igen, ő már csak ilyen. A mindig féltő, és kisajátító báty. Nem mintha zavarna, igazából nagyon szeretem ezt a tulajdonságát.
- Még ráveszem a kabátomat, Matt. - kuncogok fel.
- Na azért! - ölelget meg.
Miután mind a ketten felöltöztünk, elindulunk a kocsifelhajtó felé. Már a ház oldalától hallani lehet a hangos röhögést.
- Milyen haverjaid vannak neked? - aggodalmaskodok.
Hangosan felnevet, pont úgy, mint a barátai az előbb. Még mindig kicsit félve ülök be a terepjáróba. Hátul van egy hely, és elől. Természetesen a bátyám a volán mellett foglal helyet, ezért én kerülök hátulra. Szerencsémre egy lány mellé, aki nem lehet sokkal idősebb nálam.
- Szia! - köszönt, nagy mosoly kíséretében. - Jessica vagyok, de hívj nyugodtan Jess-nek.
- Helló! Öhh.. én pedig Balire.
- Tudom. Ismerem a bátyádat. Mi vettük rá, hogy végre téged is elhozzon. Unom már, hogy csak én vagyok lány a bandában.
Hát igen, a "banda". A vezetőjük egy elég magas, szőke hajú fiú, aki 19-20 éves lehet. Mellette, az anyósülésen, Matt ül. Mögöttük három srác. A legidősebb a bátyám osztálytársa. Aztán még olyanon is megakad a szemem, aki csak egy évvel jár fölöttem. És mi lányok, foglaltuk el a kocsi hátsó részét. Nem nagy bagázs, nem is a normális fajta. Mióta vegyül ilyenekkel a bátyám? Nem mintha le akarnám szólni őket, de én megválogatom azokat, akikkel kapcsolatot ápolok. Ez a testvéremről nem mondható el.
Már vagy fél órája kocsikázunk. Minden percben megfordul a fejemben, hogy talán ki kéne ugranom a terepjáróból. Ennek oka pedig Jessica, akinek be nem áll a szája. Néha-néha hümmögök, igazat adok neki, de amúgy fogalmam sincs miről hadovál.
Egy kivilágított tisztásra érünk. Sok jármű parkol az erdő tövében, mi is oda hajtunk melléjük. Pontosabban egy motor mellé. Minden srác kiszáll a kocsiból, és csorgatják a nyálukat, ahogy meglátják a kétkerekű roncsot.
Mi Jessica-val inkább beljebb merészkedünk a táncoló emberekhez. Furán hangzik az, hogy sok ember egy óriási réten tombol. De hát furcsán is néz ki. A zene dübörög, biztosítva van, hogy egy állat se fog megfordulni errefelé. Én se tenném a helyükbe. Félhomály uralkodik, nem ismerem föl a bulizókat. Az új "barátnőm" egy kis asztalhoz vezet, ami roskadásig van pakolva poharakkal, amikben büdös valami található. Étvágygerjesztő... Jess már csak azért is leemel egy műanyagpoharat, és belekortyol. A bűzből kiindulva, csak rossz minőségű sör lehet. Az én kezembe is nyom egy adagot, mire én kissé dühösen fordulok felé.
- Na, ne már csajszi! Igyál kicsit, és lazíts! - kacsint, majd behúz a táncolók közé.
Mikor nem látja, gyorsan kiöntöm a poharam tartalmát. Nem is iszok rendszeresen, de főleg nem csípem a rossz minőséget. Ha már iszok, akkor valami jóval rúgjak be.
Az újdonsült barátosném, éppen egy ronda srácot fűz. Hogy lehet bárkinek is ilyen ízlése?
Mivel észreveszem, hogy sokan azt nevezik táncnak, hogy egymásnak simulnak, és tapogatják a másikat, inkább arrébb húzódok. Egy fa tövében ülök le, és csak nézem a túlfűtött tinik bulizgatását. Ezért tényleg megérte eljönni...
Nem meg mondtam, hogy ne legyél itt?! - szól a "hang" elég feldúltan.
- Hagyj már békén! Ki a fene vagy te? - suttogom, magam elé nézve.
Nem hallom, hogy válaszolna az "illető".
Már nem is zavar, hogy az előbb magamban beszéltem. Így is tudom, hogy megőrültem, akkor meg nem mindegy már?
A szemeimmel a testvéremet keresem, de sajnos nem találom sehol. Se a többieket. Hogy fogok innen hazajutni? Ez maga a pokol...
Az annál rosszabb, kicsi szívem! - gúnyolódik a "hang".
- Annál biztosan nem, hogy magamban beszélek. - motyogom.
Nem az én hibám, hogy halló vagy.
- Hogy mi vagyok? - röhögök fel. - Halló?
Szerinted, hogy tudok a fejedben létezni? Hogy tudok beférkőzni a tudatodba? 100%, hogy Halló vagy. Csak azt nem értem, hogyan élted túl. - töpreng.
- Mit?
A Tanács évekkel ezelőtt kiirtotta a hallókat. És a Látók lesznek a következők. Ne is tagadd, hogy nem vagy közénk való! Attól még, hogy emberi életet élsz, nem vagy más, csak egy féreg. Jobb ha végre ráébredsz, nem lehetsz normális.
Ez túl sok. Elmegyógyintézetben a helyem, a többi ütődöttel.
Nem bolondultál meg Édes.
Szédülni kezdtem. Nem ittam semmit, mégis úgy érzem magam, mint aki nagyon betépett. A szemeim maguktól csukódnak le, pedig nem is vagyok fáradt. Az utolsó dolog amit észreveszek, hogy valami a távolban ég. Sikítozás hangzik fel a távolban. Tűz.
***
**Thomas**

- Ezt nem hiszem el! - ámuldozik Ronald, ahogy belépek a házba.
- Én se. - dünnyögöm.
A Tanács mindig mindent felfúj. Most is egy kastély szerűségben táboroztattak el minket. A ház valami óriási. Kísérteties az egész. Mindenhol por és pókháló. A függönyök vastagok és feketék, semennyi fényt nem engednek be. Azt érzem, hogy egy őrült tini filmbe robbantam be. A mozikban, az olyan szörnyetegek mint én, pont olyan helyen élnek mint ez. Undorral ölt el a tudat, hogy most olyan helyen lakok, ami hasonlít az emberek fejében kialakult illúzióra. Mert ez csak a látszat. Nem ismerik az éjszaka teremtményeit, nem tudják milyenek vagyunk. Mégis azt hiszik, ha egy fából készült karót a szívünkbe döfnek, meghalunk. Ez a faj a legtudatlanabb és legüresfejűbb.
- És most mit kezdünk vele? - firtatja a barátom.
- Honnan tudjam? - kérdezek vissza.
- Akkor mondd meg Tom, miért hoztad őt ide?
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen vak! - förmedek rá.
Ő csak értetlenül mered a képembe. Nem hiszem el, hogy ilyen hülye. nagyot sóhajtok, és magyarázni kezdek.
- A lány Halló. Akkor jöttem rá, mikor az iskola előtt elbambult, és te odamentél érdeklődni a hogyléte felől. Gondolkoztam rajta már azelőtt is. Sejtettem, hogy egy fokkal jobb a sima embernél. Minden tünete meg van hozzá. És akkor kipróbáltam. Beszéltem hozzá, ő pedig forgolódni kezdett. - sorolom.
A vendégszobába fektetem Blaire-t. Betakargatom, míg Ronald tátott szájjal áll az ajtóban. Tudomást sem véve róla, kisétálok mellette az ajtón. A nappaliba ledobom magam a régi kanapéra. Kimerültem. Régen nem ettem már.
- Van még valami? - kérdezi Ronald.
- Elmentem abba a buliba is.
- Mi van? Haver, én nem ismerek rád! - hüledezik.
- Meg fogják ölni, hát nem fogod fel?! - kiáltom elé magam.
- És mióta érdekel egy ember élete?
Ezzel most megfogott. Tényleg, mióta? Törékeny poronty mind, egytől-egyig. Most mégis okok után keresek, miért védelmezek az egyiküket. De hát ő az utolsó...
- Ő az egyetlen Halló. Hagynám meghalni az utolsó ilyet? - nézek a szemébe.
- Igazad van. - sóhajt.
Leül mellém, és csak nézünk magunk elé. Nem érzek semmit, ami nálam már átlagos dolog. Mi mind üresek vagyunk, szellemileg és fizikailag is. De most, jobban érzem ezt a semmit. Magába zár és bekebelez. A halhatatlanságnak is ára van. Pár év után megunod a harcot, az életet. Az érzelmek elpusztulnak, és üres leszel, mint egy sima kartondoboz.
- Beszélt is veled? Válaszolt? Kifejlett már, és képes ilyenekre? - bombáz a barátom.
- Igen, beszéltünk már. Vagyis nem úgy. Hallott engem, de ő kimondott szavakkal válaszolt. Egyszer volt, hogy sikerült neki fejben. De csak egyszer.
- Értem. Akkor van mit tanulnia. - sóhajt. - Nagy bajban vagyunk, tudod? A Tanács nem fog kegyelmezni.
- Ronald, nem érdekel. Nem hagyhatom meghalni, kipusztulna a családom. Onnan származom. - motyogtam.
- Ne, Tom. Ne csináld már! Vámpír vagy, és az is maradsz. Senki sem fog rájönni. Nem fognak megölni.
- Nem tudhatom Ron. Ha a Tanács rájön...
- De nem fog! - szögezi le.
Lemondóan sóhajtok. Ez a téma mindig el van ásva. És nem jó dolgot a felszínre hozni, abból csak a baj lesz. Sose szégyelltem azt, hogy emberből lett vámpír vagyok. Azért kissé meglepő, hogy így lenézem őket, pedig egyszer én is az voltam. Egy közülük.
A barátom hirtelen megdermed. Nem ijedek meg úgy, mint először. Most, hogy tudom, ő Látó, nem izgatom magam. Az elsőnél pofozgattam, hideg zuhany alá raktam, és üvöltöztem vele. Pedig ilyenkor csak meg kell várni, hogy magához térjen. Így is teszek. Három perc múlva rázza meg a fejét.
- Mi az? - kérdezek rá.
- A Tanács... - nyögi. - Ide jönnek.
Tudtam, hogy eljönnek majd, élelmet hozni. Ők gondoskodnak a 30 év alattiakról, ez nem meglepő. Viszont az, hogy pont most jutott ez eszükbe... El kell tüntetnem Blaire-t.
Felpattanok, és alig egy tized másodperc múlva Blaire-rel térek vissza.
- Siess!
Kicsapom a bejárati ajtót, és futok. Félek, hogy talán ez a gyorsaság megárt neki. A kiképzésen azt mondták, hogy a gyengébb fajok mindig meghalnak a sebességünk miatt. Próbálom control alatt tartani a képességeimet.
Egy percbe se telt bele, hogy a házukhoz érjek. Sajnos az ötletet, hogy az ajtón közlekedjek elvetettem, mikor Matt szagát éreztem meg. Szóval már hazaértek. Blaire ablakán mászok be. Körbenézek a szobában, és örülök, hogy nem olyan rózsaszín, mint a többi emberlánynak. Befektetem a meleg ágyába. Próbálkoztam, de nem sikerült túlzottan. Horzsolásokat és lila foltokat vélek felfedezni a karjain, és a lábain.
Sajnálom. Túlságosan gyors voltam. - mondom neki.
Tudom hogy hallja és érti. Válaszolni még nem nagyon tud, amiért nem is hibáztatom. Még csak most jött rá, mire is képes. Sőt, még nem is ért semmit. És remélem ez így is marad.
Visszafelé sokkal gyorsabb vagyok. Két perc telt el azóta, hogy kiraktam volna a lábam a kastélyunkból. Ronald már elintézte a többit. Bevetette az ágyat és eltüntette a szagot. Megkönnyebbülve ülök vissza a kanapéra. És belép a Tanács...

Ha olvasod a blogom, kérlek iratkozz fel! Lehet nektek ez nem jelent semmit, de nekem borzalmasan sokat. :$ Kommenteket és pipákat is nagyon-nagyon várom!!! ;)

2014. január 23., csütörtök

1.fejezet 3.éj

Hangok

**Blaire**

Csönd, békesség és nyugalom. Ez jellemzi a tegnapelőtti estémet, ellenben a tegnapival. A két éjszaka között csak annyi a hasonlóság, hogy álomvilágba csöppentem. De most, a rosszabba.
***Álom***
Futok, nagyon gyorsan. Sietek, a hangos sikolyokat követem a sötét Los Angelesi utcánkon. De aztán meglátok egy hidat, rajta vele. Nem késlekedem, felé közeledek. A bátorságom elillan, ugyanis összekuporodva jajgat.
- Thomas! - kiáltok neki.
Nem fordul felém, jobban össze húzza magát. Lassú, megfontolt léptekkel megyek előre. Azt gondoltam, hogy vért pillantok majd meg körülötte, és nem tudok már segíteni rajta, ugyanis haldoklik. De semmi ilyesmiről nincs szó.
- Thomas! - ismétlem meg suttogva.
Végre felemeli a fejét. A haja sötéten ragyog, vízcseppek csöpögnek le a földre, egyesek végigfolynak a gyönyörű arcán. Valami mégsem stimmel. Először nem értem miről lehet szó, de aztán észreveszem a szemét. Vörösen izzik, belülről lángol.
- Blair...
A hangja rekedtesebb mint általában, viszont a nevem úgy ejti ki, mintha egy varázslatot regélne.
Megremegek, melegség tölt el, ahogy fölé magasodok, miközben ő előttem elterül.
- Gyere ide! - parancsol.
Nem is gondolkozom, a karjai közé telepedek, az arcom a mellkasának nyomom. Nagyot sóhajt, érzem a nyakamon ahogy szuszog, mire libabőrös leszek. Remeg a karja ahogy viszonozza az ölelésem. Ahogy itt vagyunk, egymásba borulva, azt érzem, mintha visszakaptam volna egy részem, amiről nem is tudtam, hogy elveszett. Belélegzem az illatát, és élvezem az érintését. A telt ajkaival a nyakamat súrolja, és mit ne mondjak, iszonyatosan jó érzéssel tölt el. Nem vagyok tapasztalt ilyesmiben, úgyhogy nem tudom mi a teendő ilyenkor. A hajába túrok a kezeimmel, ami apró morgást vált ki belőle.
Aztán fájdalom, valami a nyakamba szúródott. Felszisszenek, és a hajába kapaszkodom, ami nem nagyon zavarja. Még közelebb húz, és nagyot nyel... belőlem. Elakad a lélegzetem ahogy rájövök, hogy a fogait érzem az ütőeremnél. A szívem küzd ellene, hangosan dübörög.
Vámpír...
***Álom vége***
Kiver a víz, ahogy visszagondolok a borzalmakkal teli estémre. A nyitott ablak reggeli, hideg szellőt hoz a szobámba, egyenesen felém fújva azt. Megborzongok, és libabőrös leszek. Ahogyan a karjai között is. Mikor felkeltem, minden olyan valóságosnak tűnt. A sírás fojtogatott, pont mint most. Inkább felkászálódtam, és a fürdő felé vettem az irányt. Nem volt tusolós kedvem, így hát maradtam a fürdésnél.
***
Az utolsó órám matek lesz. Ó, azok az istenverte egyenletek! Hogy én soha nem fogom azokat megtanulni, annyi biztos. Ezzel a tanár is így van.
Óra után a suli előtt találkozok Jenny-vel. Ennek tudatában siettem a pakolással. Most tényleg olyan hamar elkészültem, de ugye ezt is el kell rontani. Természetesen valaki megállított.
- Blaire! - kiált rám.
- Mit akarsz Adam? - fordulok meg unottan a tengelyem körül.
- Áll még a mai randi? - vigyorog kedélyesen.
A folyosón lévők egytől-egyig felénk fordultak. Néhányan összesúgtak a mellettük állóval, de voltak olyanok is akik csak mosolyogtak. Aztán meg az olyanok, akik szikrázó szemekkel méregettek. Nem zavartattam magam, tovább "cseverésztem" Adam-mal.
- Csakhogy tudd! Ez nem egy randi, és soha nem is lesz az. Sajnálom, de bele kell törődnöd, hogy nem mindenkinek kellesz. - a hangom nyugodt, belül mégis forrok a dühtől.
Meg sem várom a válaszát. A kijárat felé lépkedek, és hangosan csapom vissza az ajtót.
- Atya világ! - esik nekem a barátnőm, aki rám várt.
- Mi van? - kérdem, még mindig kicsit durcásan.
- Atya világ! - ismétli meg.
Sóhajtok, és megvárom, amíg magához tér. Gondolom elég nagy sokk érhette.
- Adam White-tal akkor most randiztok?
- Ne légy ennyire bolond, Jenny! Soha, ismétlem soha nem járnék egy ilyen tuskóval mint ő. Főleg úgy.... - azonnal befogom a csőröm.
Csőnadrág, sportcipő, fehér póló, kapucnis pulcsi. El ne maradjon a zihált fekete haj! Az fontos...
Éppen felém sétált, Ronald-dal együtt. A szívem kihagyott egy ütemet. Az álmom óta, most látom először. Újra a hídon termek, összekuporodva vele. És csak iszik, iszik. Hangosan felkiáltok, de nem áll le. Még mindig a hajába markolok, nehogy kiessek az öléből.
- Blair! Balir! - rázogat a barátnőm.
Ez kicsit sok(k) volt nekem. Mire észbe kapok, Thomas már rég elment mellettünk. Ronald hátrafordul, de a barátja megy tovább. Ronald felén tart, majd megáll előttem.
- Jól vagy? - néz aggódva a szemembe.
- Persze, csak elkalandoztam egy kicsit. - mosolygok.
- Rendben, hát akkor szia!
- Helló! - köszönök el.
Futólépésben közelíti meg Thomast, aki az egyik ház falának dőlve várja. Közben engem néz. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek én is oda. Jeges tekintete elrabolja az enyémet.
Vigyázz délután! - suttogja valaki.
Hátrakapom a fejem, ki szólhatott. De senki sem emel rám nagyobb figyelmet. Újra Thomasék felé nézek, de már régen felszívódtak. Mintha a föld nyelte volna el őket. A hang, amit hallottam ismerősen csengett, de nem jutott eszembe ki a tulajdonosa.
- Te is hallottad? - kérdem Jennyt.
- Mit? - olyan értetlen az arca, mint nekem.
- Valaki hozzám beszélt.
- Bébé, nem volt itt senki. Lehet, csak az előbbi tehet róla. - magyaráz zavartan.
- Persze...- dünnyögöm, bár én sem hiszem el, hogy képzelődtem.
***
Otthon már előkészültem a tanulásra. Szerencsémre Matt is itthon lesz, nem történhet semmi. Teljes biztonságban vagyok. Vagyis ezzel nyugtattam magam, de ahogy arra gondolok, hogy itt lesz a szobámban, undorral töltött el.
Nem öltöztem át, még mindig a sulis cuccomban vagyok. Nehogy azt gondolja, miatta kicsípem magam! Úgyhogy rövidnadrágba, és hosszú, bő pólóban várom.
Az ajtó kicsapódik, amibe beleremegek. Elől Adam sétál be, mögötte pedig -szúrós tekintettel- Matthew.
- Kopogni? - kérdezem unottan.
- Nem volt kedvem hozzá. - mosolyog a tanulópárom.
- Nekem meg kedvem lenne beverni a pofád... - motyogja Matt.
Állóhelyzetbe tornázom magam, majd a két fiú közé állok, ugyanis olyan érzésem támadt, hogy mindjárt egymásnak esnek.
- Kezdhetjük? - nézek Adam-re.
- Felőlem. - nyalja meg az alsó ajkát perverzen.
Matthew előrelendül, de visszarángatom a pólójánál fogva.
- Menj ki! - suttogom neki.
- Lent leszek a nappaliban. - mondja kissé hangosabban, hogy Adam is hallja.
Miután kiment, a tanulópáromhoz fordulok.
- Ötleted van már?
- Írjunk Bizáncról. - vonja meg a vállát.
Érzem, hogy düh kerít hatalmába. Én itthon jegyzetelten, készültem, ő pedig betoppan a nagy semmivel. Minek nekem ő? Csak púp a hátamon, megcsinálom én egyedül is!
- Tudod mit?
- Mit? - kérdez pimaszul.
- Hord el a segged. - mondom, teljes lelki nyugalommal.
Kicsikét meghökken a szóhasználatomon, de azonnal nagy vigyor kenődik fel az arcára.
- Akkor sem tenném, ha az életemen múlna. - jön egyre közelebb.
Előttem megtorpan. Felemeli a kezét, és egy hajszálammal kezd játszadozni.
- És tudod én mire gondoltam?
- Sajnos kezdem sejteni. - húzom el a számat.
- Blair, ne csináld már! Úgy érzem kezdessz tetszeni. Még sosem éreztem ilyet egy lány iránt sem. Mondd, hogy te is így érzel! - bazsalyog.
- Még én sem éreztem ilyen... utálatot, és undort senki iránt sem. - mosolyodok el.
Felkuncog, és a fejét a vállamba fúrja, mire én hátralépek. De ő is követ.
- Ne akard, hogy idehívjam a bátyámat! - fenyegetem.
Sóhajt egyet, és az ajtó felé indul.
- Nem úsztad meg kislány! - mondja, majd elmegy.
Megkönnyebbülök, majd elterülök az ágyamon.
- Mi történt? - hallom a tesóm hangját.
- Semmi. - válaszolom komolyan. - Kidobtam.
Elkapja a röhögőgörcs, ami ragadós, ezért együtt leszünk "normálisak". Pár perc beszélgetés, kuncogás, és hülyülés után, megkomolyodik.
- Nem akarom, hogy bármi közöd legyen ehhez az emberhez.
- Hidd el, nem állt szándékomban ilyesmi.
- Rendben. - nyugszik meg. - Ja és még valami! Este elmennék bulizni, megint.
- Oké-oké értem! - kuncogok. - Tartom a számat.
- Nem erre gondoltam. Mert te is jössz velem! - vigyorog.
- Bulizni? Én? - rémülök meg.
- Nem történne semmi bajod, végig ott őrködnék melletted. Neked sem ártana egy kis szórakozás. - kacsint.
Megörülök annak, hogy van programom ma estére. Meg persze annak, hogy biztosítva van a védelmem.
- Hívhatom Jennyt? - kérdezem.
Úgy tényleg bulisabb lenne, egy fokkal. Nem üldögélnék egyedül egy asztalnál, míg Matt és a barátai halálra bulizzák magukat.
- Már hívtam, mert gondoltam, hogy úgy jobban éreznéd magad. De sajnos Pete-vel történelemre tanulnak. - sajnálkozik.
- Hát jó. - törődök bele a sorsomba.
- Rendben, legyél kész egy óra múlva!
- Megpróbálkozok vele. - ígérem.
Már lépne ki az ajtón, mikor eszembe jut még valami.
- Kik jönnek még?
- Csak a haverjaim. - kacsint, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Tökéletes estém lesz, egy csapat 19 évessel, akik minden bizonnyal pisisnek tartanak majd. De mégsem ülhetek itthon minden egyes nap!
Kinyitom az ablakot, ugyanis még mindig itt terjeng Adam undorító illata. A ruhásszekrény elé vetem magam, kikeresve egy fekete miniruhát.
El ne merészelj jönni! - szól ugyanaz a hang.
Megrezzenek, de minél hamarabb ki szeretném deríteni ki ez az illető. Most biztos vagyok benne, hogy az ablak felől jött a hang. Kilesek, bár elég sötét van odakint. Csak egy sötét árnyat látok az ablakom előtt. Meghökkenek, de a kíváncsiság elönti az egész testem, és belülről bizseregni kezdek. Kapucnis pulcsija van, de nem lehet kivenni belőle többet. Pislogok, hogy meggyőződjek róla, nem hallucinálok. De mikor újra kinyitom a szemem, nincs lent más, csak az üres kert...
Remélem eddig tetszik! =) Kérlek komizzatok, ha végigolvastátok a részt. Nektek a folytatás ajándék, nekem pedig a hozzászólásotok. ;)

2014. január 19., vasárnap

1. fejezet 2.éj

Történelem Project

**Blaire**

Tökéletes volt az éjszaka. Olyan jó volt, az álmaimba menekülni, és békésen aludni. Ilyenkor nem tud gondolkozni az ember, nem tud félni, vagy mások jelenlétét érezni. Csakhogy minden megváltozik, ahogy felébredünk, az első napsugárral együtt.
- Húgi! - dörömböl az ajtómon Matt.
- Igen? - nyöszörgök az ágyamban.
- Ideje felkelni. Húsz perced van elkészülni.
Nem válaszolok, csak beletúrom a fejem a párnámba. Nem akarok felkelni, elmenni az iskolába, és vele találkozni. Főleg úgy, hogy dupla törim lesz. Egymás után. Hogy fogom túlélni mellette, másfél óráig?
- Visszaaludtál? - röhög kintről.
- Nem. - mormogom. - Máris megyek!
Csak azért is fekszek még pár percig, majd beletörődve a sorsomba, felülök, és készülődni kezdek. Mivel a meleg tombol, ezért egy toppnál, és egy rövidnadrágnál döntök. Na meg persze a Converse cipőm. Azt semmikép nem hagyhatom itthon. Minimális smink, fésülködés és violá! Máris elviselhetően nézek ki. Lecsoszogok a lépcsőn, de sehol senki. A konyhaasztalon egy tányéron palacsinták sorakoznak, azonnal rávetem magam. Várjunk csak... Hogyhogy ezek túlélték Matt támadását? Általában amit talál, azt felfal. A kaja mellett egy üzenet vár.

"Örülök, hogy végre felkeltél. Siess, mert elkésel! Ja és hagytam neked palacsintát, nehogy éhen halj."

Először tényleg azt gondoltam, elájulok a meglepettségtől. Tényleg nem Matthew-re vall az ilyesmi. Aztán eszembe jut, hogy talán este programja lesz. Mindig akkor ilyen kedves, ha segítenem kell, nehogy lelepleződjön anyu előtt. Szuper! Egy gonddal több.
Bekapok pár falatot, majd elindulok az iskolába. Jenny most nem vár kint. A keddet mindig megússza, mert edzése megy. Kézilabdája van az első két órába, és a szülei elintézték, hogy ne keljen lemondania. Lemásolja az én jegyzeteimet (már ha használható), így nem marad le, és ez Miss Cotts-nak is megfelel. De jó lenne, ha én is vele járnék edzésre! Csak hát a sport nem az én műfajom...
***
Még nem érkeztek meg. A tanár, az előbb lépett de a töri terembe, de Thomas és Ronald nincs itt. Pontosan 2 perc 23 másodpercük van becsöngetésig. És Miss Cotts szigorúan veszi a késést, meg minden mást is. Az este hamar elaludtam, későn keltem reggel, mégis úgy érzem, hogy a szemem magától lecsukódik. A hideg padra hajtom a fejem, és pihenni próbálok. Már amennyire megy ebben a hangzavarban. A fejem is megfájdul tőlük! 2 perc... 2 borzalmasan hosszú perc után, végre síri csend lesz. Sóhajtok egy nagyot, de a megkönnyebbülés nem tart sokáig. Néznek, valaki egyfolytában rajtam legelteti a szemeit. Felkapom a fejem, és az ajtó irányába fordítom. A haja feketébb mint tegnap, a szemei sötétebbek. Kusza fürtökkel is irtó édes, olyan mintha az előbb kelt volna fel. Fekete, feszülős póló van rajta, ami alól kirajzolódnak az izmai, úgy érzem, meztelen. Az arcomba vér szökik, a gondolataim miatt. Lenézek a padra, és úgy is maradok, míg be nem csöngetnek. Ő nem próbálja álcázni, hogy engem néz.
- Rendben. A mai dupla órán kettesével szét lesztek osztva. Két hetetek lesz, egy project elkészítéséhez. Minden első ember húz egy nevet, azzal az osztálytársával fog dolgozni. A társa témát húz. - kezd bele Miss Cotts.
Istenem add, hogy ne Thomas-sal legyek! A szemem sarkából őt nézem. Nem nagyon érdekli ez az egész. Vagyis én ezt veszem észre. Ugyanis unottan nézi a tanárt, néha-néha rám pillant a jeges szemével.
- Miss Brooks! - szólít a tanár.
Jajj, milyen ciki! Mindenki észrevette, hogy az új srácot nézem. De ahogy körbekémlelek, látom, hogy senkit sem érdekel nagyon. Még is lehet szerencsés egy dupla töri, hajnalok hajnalán!
Benyúlok a kalapba. Nevet kell, hogy húzzak. Sokáig kevergetem, mielőtt kiválasztanék egyet. Kérlek, kérlek, kérlek add, hogy ne ő legyen! Izzadt tenyeremmel kihajtogatom a cetlit. Uhh, egy fokkal jobb...
- Kit húzott? - kérdez a tanárnő.
- Ronald Parker. - válaszolom.
Miss Cotts bólint, és Ronald-ra néz.
- Húzzon maguknak témát!
Nem sokat foglalkozik vele. Kiveszi azt, ami először a keze ügyébe akadt.
- Bicánzi Birodalom. - olvassa fel.
Nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom. Mostantól kedd, a kedvenc napom. Történelemből csak egyetlen egy témakört értettem. A Bizánci Birodalmat.
A tanárnő tovább halad, míg a padtársam felém fordul.
- Ez egyszerű lesz. Sikerült kihúznom a legkönnyebbet. - vigyorog.
- Aha. - mosolygok vissza.
Nem nagyon érdekel ki kivel, mit csinál. Jenny-t felírtam. Ő Pete-vel lesz, és a honfoglalást kell elemezniük. Miss Cotts Thomast szólítja, mire felkapom a fejem.
- Adam White. - mondja rekedtes hangján.
Adam. A suli legmenőbb diákja. White is úgy kapja fel a fejét, mint ahogyan az előbb én tettem.
- Na ne! - morogja.
Thomas közönyös, rideg pillantást tesz felé. Farkasszemet néznek egymással, a levegő megfagy a tanteremben, senki sem mukkan meg. Még a tanárnő is megáll Thomas előtt. Végül Adam elfordul, és az egyik haverjával kezd cseverészni. És az élet fojtatódik.
- Mr. White, húzzon témát!
- A Római Birodalom, Bizánc előtt. - olvassa fel hangosan.
- Kitűnő! - a tanár mosolyogni szeretne, de vicsorgás csúfítja az arcát. - Dolgozhatnak négyen, együtt! Mit szólnak?
- Nem. - szögezi le Thomas.
A hangja halk, mégis fenyegető és sötét. Mindenki rá mered, beleértve engem is. Az arcom megbántott lehet, de nem érdekel. A fiú rám mered, és úgy beszél a tanárhoz :
- Ronald-dal dolgozom. White és Brooks pedig csinálhatja Bizáncról!
Ne! Csak azt ne! Már nem megbántott az arckifejezésem, inkább dühös.
- Mi?! - kérdezem felháborodottan. - Én húztam Ronaldot!
- Én viszont nem vagyok hajlandó mással dolgozni. - emeli meg a hangját.
- Elég! - szól bele a tanár. - Miss Brooks, Mr. White maguké Bizánc. Mr. Parker, Mr. Clark, a témájuk a Római Birodalom.
Tudtam. Utálom a törit, és utálom a tanárt! Ahogy Miss Cotts is engem. Sose voltam a kedvenc diákja, amit meg is értek. De ez akkor sem fair play. Csak azért mert újak, velük kivételeznek. Gyűlölöm Thomas Clark-ot! És a keddet is! Maradok a pénteknél...
Dühösen elkapom a fejem.
- Dupla órán a társaikkal beszélik meg az ötleteiket, és az időpontokat, hogy mikor találkoznak. - adja ki az ukázt a drágalátos tanárnő.
Mindenki rendezkedni kezd. Székek nyikorognak meg a parkettán, a hangzavar közepette. Én maradok a helyemen, és várom Adam-ot.
- Helló! - köszön pimasz mosollyal.
Hümmögök egy sziát, és előveszem a jegyzetfüzetem.
- Ötlet?
- Csak kímélj meg White! Nálam tanulunk... - kezdek vele, de félbeszakít.
- Mért nem nálam?
Mert nem szeretnék, én lenni a következő trófeád, a roskadó polcodon. - gondolom magamban.
- Csak. - adom az értelmes választ.
Vállat von, és a tollát rágcsálja.
- Szóval. Legyél nálunk holnap 17-kor. - firkantom le a címem.
- Ez akkor most randi? - kacsint felém.
- Álmodban. - dünnyögöm.
***
- Ez ugye nem komoly? - mered tágra nyílt szemmel Jenny.
Az ebédlőben ecsetelem neki a nap történéseit.
- De, de az. - sóhajtok. - És a legrosszabb benne az, hogy amúgy Ronaldot húztam.
Értetlenül mered rám.
- Most akkor Thomas vagy Ronald?
- Semelyik! - vágom rá.
- De ha muszáj lenne választanod? Ha ők lennének a Földön az utolsó hímneműek?
- Ronald. - motyogom gondolkodás nélkül.
- Úgy tudtam! - sikítozik.
Spagettinek kinéző valamit eszünk.
- Akkor most Adam-mal leszel együtt? Egy házban? -álmélkodik.
- Sajnos. - húzom el a szám.
- Ígérd meg, hogy nem engeded neki, hogy behálózzon!
- Dehogy hagyom! Ne nézz hülyének!
- Oké. - elégszik meg a válaszommal.
Már megint nincs itt. Ezek nem ebédelnek? Se Ronald, se Thomas. De még mindig érzem, hogy engem bámul. Azok után, hogy így lejáratott érdekelném? Nem, biztos, hogy nem. Akkor pedig az egyetlen magyarázat erre az, hogy megbolondultam. Jennifer-nek igaza volt, mint mindig...
***
A hazafelé vezető úton nem vagyok egyedül, ami bátorsággal tölt el. Előző nap, mintha követtek volna, de senkit nem láttam. Most nem érzek ilyet.
- Hát akkor szia! - köszön el tőlem Jenny.
- Pá!
Igazam volt. Otthon Matt levele fogad.

"Elmentem a haverjaimmal ma este. Fedezz kérlek! Lógok neked eggyel."

Felmegyek a szobámba, letusolok, és pizsibe öltözöm át. Leszaladok még egyszer a nappaliba.
- Jó éjt! - nyomok egy puszit anya arcára.
- Szia kincsem! - ölelget meg. - Matthew merre van?
- Ma velem alszik. Tudod, vihar. - motyogom.
Elmosolyodik. Még mindig azzal etetem, hogy félek a vihartól. Az ő kicsike, aranyos lánykája. Persze, hogy megesik rajtam a szíve. Ezt szerintem aputól örököltük. Nem tudnak nekünk nemet mondani. De ez a képességem kezd halványulni, ugyanis Miss Cotts, nem zavartatta magát.
Felszaladok, és bebújok a meleg takaróm alá. Lehunyom a szemem, és az ő csodaszép arcát vélem felfedezni. Azok a jeges kék szemek!

2014. január 18., szombat

1. fejezet 1.éj

Új Osztálytárs

**Blaire**

Hogy a fene egye meg, azt az ébresztő órát! Miért, miért nem lehet végre békén hagyni? Utálom a hétfőt! 9 utálatos óra, méghozzá dupla magyarral. Borzadalom. Gyors kikapcsolom az ébresztőt, és a párnám alá nyúlok, a telefonomért. SMS hajnalok hajnalán?

" Ne csövesen gyere a gimibe Bébé! Ugyanis új osztálytársaink lesznek!!! Mondjuk kicsit furcsa, mert év vége fele... Na de ez mellékes! Állítólag fiúk, és baromi jól néznek ki. ;) "

Természetesen Jennifer Hill volt az, a legjobb barátnőm. Alátámasztotta, hogy "Bébé"-nek szólított, na meg persze az, hogy ki van írva a feladó neve. Ez a becenév amúgy azért ragadt rám, mert Blair Brooks-nak hívnak, és ugye a monogramom B.B.
Jenny-re vall, hogy ezért ilyen korán SMS-t ír. Szegénykémmel nemrég szakítottak, és nem viseli valami jól. Azt állítja, hogy egy új srác majd begyógyítja a friss sebeit. Szerintem rossz ötlet, de ha ettől jobban lesz... Első körben a gimi legmenőbb fiúját célozta meg. Ebben az a gáz, hogy a srác kéthetente váltogatja a barátnőit. Udvarol pár napig, a kiszemelt pedig beadja a derekát, ami óriási hiba. Aztán jön az "egyéjszakás kalandja", majd megy a lány a kukába. Persze mindenkinek elmondja, ki az új trófeája, ami azért nagy szégyen. Alig van olyan csaj, akit ne kapott volna már meg. Ebbe én, és a barátnőm is beletartozunk. Már csak attól rettegek, hogy én leszek a következő. Hát elég nehéz dolga lesz, annyi szent!
Felkelek a puha ágyamból, és magamra kapok egy bő pólót, és egy nagyon rövid nadrágot. Majd ezeket követi a pink Converse cipőm, ami nálam már hagyomány. A hajam nagy szerencsém. Ugyanis szögegyenesen kezdődik, és nagy hullámokban ér véget, ami borzasztóan jól néz ki. Most is kiengedve hagyom, mint mindig. A fekete, Fila táskámért nyúlok. Ráesrősen trappolok le a lépcsőn, becélozva a konyhát.
- Nem unod már ezt a cipőt, húgi? - kérdez szórakozottan Matthew, a bátyám.
- És te a pimasz mosolyod? - kérdezek vissza, fancsali képet vágva.
- Bal lábbal keltünk? - mosolyog még mindig.
- Ahhj... - sóhajtok megadóan. - Egeen. Jenny azért képes volt üzengetni, mert új osztálytársaink jönnek.
- És gondolom fiúk.
- Hát persze, hogy azok. - fújtatom.
Előveszek egy tálat, majd leülök a testvérem mellé. Ellopom tőle a gabonapelyhet, és öntök rá tejet, majd evőeszközért kapok. És már lapátolok is!
- Az az én reggelim volt. - biggyeszti le az ajkát.
- Tudod mit Matt? Vigasztaljon, hogy direkt volt. - öltök rá nyelvet, mire szomorúbb lesz, és megesik rajta a szívem. - Jaj, ne! Ne szomorkodj, vicc volt. Szeretlek!
Felkuncog, és én is vele nevetek.
- Miért van az, hogy mindenkinek megesik rajtad a szíve? - kérdezem kis idő múlva.
- Mert olyan aranyos vagyok? - néz a távolba és "gondolkozik", miközben az állát simogatja az egyik kezével.
Nem egy női szokás, de kicsúszik a kaja a számon, és röhögőgörcs fog el. Már az asztalt csapkodom, Matt-tal együtt, mikor belép anya, komótosan.
- Jól vagytok? - néz minket furcsán. - Nem vagytok ti betegek?
- De hát így szeretsz minket. - mondom, de újra röhögésbe fulladok.
Anya is kuncogni kezd, mire Matthew is folytatja. Miután a "normális" család reggelizett, elköszöntünk anyától. Igen, apukánk sajnos nincs. Mármint van, csak nem itt. Nem tudjuk hová ment, csak azt, hogy el innen. De megvagyunk mi nélküle is.
A kapuban Jenny vár, két kávéval.
- Ohh, köszönöm! Hálám az örökkévalóságig üldözni fog. - vigyorgok rá.
- Reméltem is. - mosolyog velem.
- Szia Jennyfer! Hallom szétcsúsztál az új diákok miatt. - vigyorog Matt.
- Teljesen! - áradozik.
- Hát jó, akkor én nem is zavarok. Otthon találkozunk! - néz rám, majd megfordul és elindul.
Sose együtt megyünk a suliba, ami azért furcsa, mert ugyanoda járunk mind a ketten. Nem tudom az okát, ez csak így alakult. Ő 12.-be, én pedig 10.-be járok. Mind a ketten "A" osztályba, így együtt mehetünk kirándulni is.
- Az egyiket állítólag Thomas Clarke-nak hívják, a másikat pedig Ronald Parker-nek. - meséli.
- Honnan tudod mindezt?
- Megbízható forrásokból. - kacsint egyet.
Igen, Jenny mindig mindent előbb tud nálam. De még az egész giminél is! Jó kis besúgói lehetnek, amiért néha irigylem, de aztán elmúlik, mert engem mindig beavat. Pont mint most.
- Thomasnak sötét, fekete haja van, a szeme pedig jeges kék. Magas, de az izmosabb fajta. Irtó szexi! Ronald szőke, zöld szemű. A testalkata pedig ugyanolyan. És nincsenek túlzottan lebarnulva. - részletezi.
- Ebből ítélve Ronald az én esetem. - kuncogok.
- Tudom! Hát nem szuper?! Végig ezen agyaltam, mert olyan sokszor mondtad már, mennyire szereted a szőke, zöld szemű, izmos és magas fiúkat. És Ronald pont ilyen!
Nahát, én is lehetek szerencsés! Alig várom, hogy megismerjem.
- Várj... Melyik osztályba kerülnek? - kérdezem.
- A miénkbe, mert mi úgy is kevesebben vagyunk mint a többiek. De az a durva, hogy mind a ketten 19 évesek! A bátyád osztályában a helyük, mégis a mienkbe jönnek. Nem mintha zavarna, de azért mégis furcsa. És ezt még én sem értem. - magyarázza.
- Akkor nincs vesztegetni való időd! Azonnal nyomozásba kell kezdened! - vihogok, belé karolva.
- Persze-persze.
***
Kétszárnyú, és óriási a suli kapuja. Nem sokat gyönyörködhetek, mert eléggé késésben vagyunk. Éppen, hogy beérünk törire. Meglepetésemre, Miss Cotts tanárnő még nincsen itt. Pedig hát ő elég korán beszokott érni.
- Hol van a tanárunk? - kérdem Jade-től.
- Hozza az újoncokat. - motyogja.
- Ja, kösz.
Ledobom a táskám az utolsó előtti padhoz. Csak három szabad helyünk van. Mellettem egy, Jade mellett és a nagy plázacica, Melani mellett. Biztos lehetek benne, hogy az új fiúk ugyanolyan átlagosak lesznek, mint az itteniek. És mind a kettő Melani-hoz akar majd ülni. De mindegy is! Szeretek egyedül lenni, mert a táskámnak és a cuccaimnak így van helye. Nem kell úgy nyomorognom, mint a többieknek. Az óra kezdetéig átolvasom még a Romai Birodalomról tanultakat, mert tuti engem feleltet az a banya. Ugyanis hármas és négyes között állok. Halálra fog kínozni.
Három perce becsöngettek már, de semmi. Az egész osztály visszafojtott lélegzettel, néma csendben várja, mikor toppannak be az új arcok. Szánalmas, gondolom. És kinyílik az ajtó. Sok dolog történt egyszerre. Egy, bejött a Töri Ördöge. Kettő, beléptek az újak. Három, megakadt a szemem az egyiken.
Nem, nem a szöszin. A másikon. Kerülte a szemkontaktust, míg Ronald körülnézett. Rám is vetett egy pillantást, de elvoltam foglalva a barátjával. Mintha az észrevette volna, hogy figyelem, felém nézett. Nem csak a szeme színe volt jeges, hanem a pillantása is felém. Gyűlölettel bambult rám, összevont szemöldökével. Meghökkentem, még levegőt is képtelen voltam venni. De aztán elkapta a csodaszép tekintetét. A földet pásztázta, kezei ökölbe szorultak. Talán ideges lenne?
- Bemutatkoznának az osztálynak? - invitálja őket a tanár.
- Persze. - szól a szöszi.
A hangja tiszta, és nem olyan mély. Nem azt mondom, hogy sipákolós lenne, de nem mutál, mint a többi hím nemű.
- Ronald Parker vagyok. - folytatja.
Nem lep meg az infó, a barátnőm miatt.
- Thomas Clark. - mondja a másik.
A hangja rekedtesebb, mint a barátjáé, ami azonnal megfog benne.
- Rendben, foglaljanak helyet! - parancsolgat Miss Cotts.
Thomas szeme körbejárja a termet, tekintete újból megtalál. Visszanézek, reménykedve abban, hogy mellém ül. Elindul... Felém. A szívem vad ütemet diktál, halkan zihálok. És megtorpan. Az én padom mellettit választja. Melani-nál. Hát persze, semmiben sem különbözik a többiktől. Én meg már csorgatom a nyálam... Elkapom a fejem, és a táblára meredek. Csak egy szűk "folyosó" választ el bennünket, de mintha kilométerekre lennénk egymástól. Megnyikorog a mellettem lévő szék, mire ugrok egyet ijettemben.
- Bocs! - szól a tiszta hang.
Jobbra fordulok, el Thomastól, és Ronaldot veszem észre magam mellett. Kicsit meglepődöm azon, hogy mellém ült, de még jobban, hogy bocsánatot kért a nagyjából semmiségért.
- Nem gond, ha ideülök?
- Dehogy! - suttogom.
Az óra alatt figyel valaki. Balról. Thomas az, és soha nem veszi le rólam a tekintetét, ami kezd irritálni. Ronald-dal többet nem beszélünk, de néha a szeme sarkából a barátját kémleli. Meglepődöttséget vélek felfedezni a zöld szemében. Á, ez nem igaz! Mindenkinek olyan gyönyörű a szeme, az enyém meg sima csoki barna. Az egyetlen különlegessége az, hogyha mérges vagyok, narancssárga lesz. A hajam szőke, de a közönséges fajta, ami minden második embernek megvan. Ellenben az a két fiú. Már csak a szemük csodaszép, de még ők maguk! A bőrük sápadt, ami Thomasnak még jól is jön, mert kiemeli a koromfekete haját.
A csengő térít magához. Eszembe jut, hogy nem is feleltem. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Komótosan pakolászni kezdek. Az első két ember aki elhagyja a termet, azok az újoncok. Engem Jenny vár az ajtóban.
- Atya úr isten! Melléd ült!!! - sikítozik.
- Aha. - mondom kimerülten.
Gyanúsan rám emeli a nagy szemeit.
- Miért nem örülsz? Ez jó hír!
- A barátja. - nyögöm halkan.
- Ohó, szóval Thomas, igaz? - csettint a nyelvével.
- Nem Jenny, nem erről van szó. Borzalmasan irritál. Egyfolytában figyel. Kiráz tőle a hideg. - mondom rémülten. - Még mindig érzem a jelenlétét, most is engem néz valahonnan.
- Te begolyóztál. - vihog a folyosó közepén.
- Ja, lehet. - gondolkodom.
***
A nap további részében nem találkozok vele, nem volt közös óránk. Még ebédnél sem volt ott. Viszont ami a legfélelmetesebb, hogy engem figyel. Vagyis ezt érzem. Tényleg bolond vagyok, vagy igazam van. És remélem, hogy az első az. Jennifer próbál boldogítani, de nem sokat beszélek vele. A gondolataimba merülve élem át a hétfőt.
Mikor vége a sulinak, hazafelé indulok. A jelenlétét egyre intenzívebben érzem, mintha közeledne. Lépteket nem hallok, de azért gyorsítok a tempómon. Az ajtó előtt még egyszer hátranézek, de sehol senki. Belépek a házba, és ledobom a táskám az előtérbe, a cipőmmel együtt.
- Helló húgi! - köszön a bátyám.
- Szia! - motyogom.
- Na mi van? Hozzak elemet? Mintha lemerültél volna... - kuncog.
- Nem, csak az új osztálytársak.
- Nagy hatással voltak a Jenny-re?
- Nem nagyon. - válaszolom. - Ellentétben velem...