1. fejezet 1.éj

Új Osztálytárs

**Blaire**

Hogy a fene egye meg, azt az ébresztő órát! Miért, miért nem lehet végre békén hagyni? Utálom a hétfőt! 9 utálatos óra, méghozzá dupla magyarral. Borzadalom. Gyors kikapcsolom az ébresztőt, és a párnám alá nyúlok, a telefonomért. SMS hajnalok hajnalán?

" Ne csövesen gyere a gimibe Bébé! Ugyanis új osztálytársaink lesznek!!! Mondjuk kicsit furcsa, mert év vége fele... Na de ez mellékes! Állítólag fiúk, és baromi jól néznek ki. ;) "

Természetesen Jennifer Hill volt az, a legjobb barátnőm. Alátámasztotta, hogy "Bébé"-nek szólított, na meg persze az, hogy ki van írva a feladó neve. Ez a becenév amúgy azért ragadt rám, mert Blair Brooks-nak hívnak, és ugye a monogramom B.B.
Jenny-re vall, hogy ezért ilyen korán SMS-t ír. Szegénykémmel nemrég szakítottak, és nem viseli valami jól. Azt állítja, hogy egy új srác majd begyógyítja a friss sebeit. Szerintem rossz ötlet, de ha ettől jobban lesz... Első körben a gimi legmenőbb fiúját célozta meg. Ebben az a gáz, hogy a srác kéthetente váltogatja a barátnőit. Udvarol pár napig, a kiszemelt pedig beadja a derekát, ami óriási hiba. Aztán jön az "egyéjszakás kalandja", majd megy a lány a kukába. Persze mindenkinek elmondja, ki az új trófeája, ami azért nagy szégyen. Alig van olyan csaj, akit ne kapott volna már meg. Ebbe én, és a barátnőm is beletartozunk. Már csak attól rettegek, hogy én leszek a következő. Hát elég nehéz dolga lesz, annyi szent!
Felkelek a puha ágyamból, és magamra kapok egy bő pólót, és egy nagyon rövid nadrágot. Majd ezeket követi a pink Converse cipőm, ami nálam már hagyomány. A hajam nagy szerencsém. Ugyanis szögegyenesen kezdődik, és nagy hullámokban ér véget, ami borzasztóan jól néz ki. Most is kiengedve hagyom, mint mindig. A fekete, Fila táskámért nyúlok. Ráesrősen trappolok le a lépcsőn, becélozva a konyhát.
- Nem unod már ezt a cipőt, húgi? - kérdez szórakozottan Matthew, a bátyám.
- És te a pimasz mosolyod? - kérdezek vissza, fancsali képet vágva.
- Bal lábbal keltünk? - mosolyog még mindig.
- Ahhj... - sóhajtok megadóan. - Egeen. Jenny azért képes volt üzengetni, mert új osztálytársaink jönnek.
- És gondolom fiúk.
- Hát persze, hogy azok. - fújtatom.
Előveszek egy tálat, majd leülök a testvérem mellé. Ellopom tőle a gabonapelyhet, és öntök rá tejet, majd evőeszközért kapok. És már lapátolok is!
- Az az én reggelim volt. - biggyeszti le az ajkát.
- Tudod mit Matt? Vigasztaljon, hogy direkt volt. - öltök rá nyelvet, mire szomorúbb lesz, és megesik rajta a szívem. - Jaj, ne! Ne szomorkodj, vicc volt. Szeretlek!
Felkuncog, és én is vele nevetek.
- Miért van az, hogy mindenkinek megesik rajtad a szíve? - kérdezem kis idő múlva.
- Mert olyan aranyos vagyok? - néz a távolba és "gondolkozik", miközben az állát simogatja az egyik kezével.
Nem egy női szokás, de kicsúszik a kaja a számon, és röhögőgörcs fog el. Már az asztalt csapkodom, Matt-tal együtt, mikor belép anya, komótosan.
- Jól vagytok? - néz minket furcsán. - Nem vagytok ti betegek?
- De hát így szeretsz minket. - mondom, de újra röhögésbe fulladok.
Anya is kuncogni kezd, mire Matthew is folytatja. Miután a "normális" család reggelizett, elköszöntünk anyától. Igen, apukánk sajnos nincs. Mármint van, csak nem itt. Nem tudjuk hová ment, csak azt, hogy el innen. De megvagyunk mi nélküle is.
A kapuban Jenny vár, két kávéval.
- Ohh, köszönöm! Hálám az örökkévalóságig üldözni fog. - vigyorgok rá.
- Reméltem is. - mosolyog velem.
- Szia Jennyfer! Hallom szétcsúsztál az új diákok miatt. - vigyorog Matt.
- Teljesen! - áradozik.
- Hát jó, akkor én nem is zavarok. Otthon találkozunk! - néz rám, majd megfordul és elindul.
Sose együtt megyünk a suliba, ami azért furcsa, mert ugyanoda járunk mind a ketten. Nem tudom az okát, ez csak így alakult. Ő 12.-be, én pedig 10.-be járok. Mind a ketten "A" osztályba, így együtt mehetünk kirándulni is.
- Az egyiket állítólag Thomas Clarke-nak hívják, a másikat pedig Ronald Parker-nek. - meséli.
- Honnan tudod mindezt?
- Megbízható forrásokból. - kacsint egyet.
Igen, Jenny mindig mindent előbb tud nálam. De még az egész giminél is! Jó kis besúgói lehetnek, amiért néha irigylem, de aztán elmúlik, mert engem mindig beavat. Pont mint most.
- Thomasnak sötét, fekete haja van, a szeme pedig jeges kék. Magas, de az izmosabb fajta. Irtó szexi! Ronald szőke, zöld szemű. A testalkata pedig ugyanolyan. És nincsenek túlzottan lebarnulva. - részletezi.
- Ebből ítélve Ronald az én esetem. - kuncogok.
- Tudom! Hát nem szuper?! Végig ezen agyaltam, mert olyan sokszor mondtad már, mennyire szereted a szőke, zöld szemű, izmos és magas fiúkat. És Ronald pont ilyen!
Nahát, én is lehetek szerencsés! Alig várom, hogy megismerjem.
- Várj... Melyik osztályba kerülnek? - kérdezem.
- A miénkbe, mert mi úgy is kevesebben vagyunk mint a többiek. De az a durva, hogy mind a ketten 19 évesek! A bátyád osztályában a helyük, mégis a mienkbe jönnek. Nem mintha zavarna, de azért mégis furcsa. És ezt még én sem értem. - magyarázza.
- Akkor nincs vesztegetni való időd! Azonnal nyomozásba kell kezdened! - vihogok, belé karolva.
- Persze-persze.

***

Kétszárnyú, és óriási a suli kapuja. Nem sokat gyönyörködhetek, mert eléggé késésben vagyunk. Éppen, hogy beérünk törire. Meglepetésemre, Miss Cotts tanárnő még nincsen itt. Pedig hát ő elég korán beszokott érni.

- Hol van a tanárunk? - kérdem Jade-től.

- Hozza az újoncokat. - motyogja.

- Ja, kösz.

Ledobom a táskám az utolsó előtti padhoz. Csak három szabad helyünk van. Mellettem egy, Jade mellett és a nagy plázacica, Melani mellett. Biztos lehetek benne, hogy az új fiúk ugyanolyan átlagosak lesznek, mint az itteniek. És mind a kettő Melani-hoz akar majd ülni. De mindegy is! Szeretek egyedül lenni, mert a táskámnak és a cuccaimnak így van helye. Nem kell úgy nyomorognom, mint a többieknek. Az óra kezdetéig átolvasom még a Romai Birodalomról tanultakat, mert tuti engem feleltet az a banya. Ugyanis hármas és négyes között állok. Halálra fog kínozni.

Három perce becsöngettek már, de semmi. Az egész osztály visszafojtott lélegzettel, néma csendben várja, mikor toppannak be az új arcok. Szánalmas, gondolom. És kinyílik az ajtó. Sok dolog történt egyszerre. Egy, bejött a Töri Ördöge. Kettő, beléptek az újak. Három, megakadt a szemem az egyiken.

Nem, nem a szöszin. A másikon. Kerülte a szemkontaktust, míg Ronald körülnézett. Rám is vetett egy pillantást, de elvoltam foglalva a barátjával. Mintha az észrevette volna, hogy figyelem, felém nézett. Nem csak a szeme színe volt jeges, hanem a pillantása is felém. Gyűlölettel bambult rám, összevont szemöldökével. Meghökkentem, még levegőt is képtelen voltam venni. De aztán elkapta a csodaszép tekintetét. A földet pásztázta, kezei ökölbe szorultak. Talán ideges lenne?

- Bemutatkoznának az osztálynak? - invitálja őket a tanár.

- Persze. - szól a szöszi.

A hangja tiszta, és nem olyan mély. Nem azt mondom, hogy sipákolós lenne, de nem mutál, mint a többi hím nemű.

- Ronald Parker vagyok. - folytatja.

Nem lep meg az infó, a barátnőm miatt.

- Thomas Clark. - mondja a másik.

A hangja rekedtesebb, mint a barátjáé, ami azonnal megfog benne.

- Rendben, foglaljanak helyet! - parancsolgat Miss Cotts.

Thomas szeme körbejárja a termet, tekintete újból megtalál. Visszanézek, reménykedve abban, hogy mellém ül. Elindul... Felém. A szívem vad ütemet diktál, halkan zihálok. És megtorpan. Az én padom mellettit választja. Melani-nál. Hát persze, semmiben sem különbözik a többiktől. Én meg már csorgatom a nyálam... Elkapom a fejem, és a táblára meredek. Csak egy szűk "folyosó" választ el bennünket, de mintha kilométerekre lennénk egymástól. Megnyikorog a mellettem lévő szék, mire ugrok egyet ijettemben.

- Bocs! - szól a tiszta hang.

Jobbra fordulok, el Thomastól, és Ronaldot veszem észre magam mellett. Kicsit meglepődöm azon, hogy mellém ült, de még jobban, hogy bocsánatot kért a nagyjából semmiségért.

- Nem gond, ha ideülök?

- Dehogy! - suttogom.

Az óra alatt figyel valaki. Balról. Thomas az, és soha nem veszi le rólam a tekintetét, ami kezd irritálni. Ronald-dal többet nem beszélünk, de néha a szeme sarkából a barátját kémleli. Meglepődöttséget vélek felfedezni a zöld szemében. Á, ez nem igaz! Mindenkinek olyan gyönyörű a szeme, az enyém meg sima csoki barna. Az egyetlen különlegessége az, hogyha mérges vagyok, narancssárga lesz. A hajam szőke, de a közönséges fajta, ami minden második embernek megvan. Ellenben az a két fiú. Már csak a szemük csodaszép, de még ők maguk! A bőrük sápadt, ami Thomasnak még jól is jön, mert kiemeli a koromfekete haját.

A csengő térít magához. Eszembe jut, hogy nem is feleltem. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Komótosan pakolászni kezdek. Az első két ember aki elhagyja a termet, azok az újoncok. Engem Jenny vár az ajtóban.

- Atya úr isten! Melléd ült!!! - sikítozik.

- Aha. - mondom kimerülten.

Gyanúsan rám emeli a nagy szemeit.

- Miért nem örülsz? Ez jó hír!

- A barátja. - nyögöm halkan.

- Ohó, szóval Thomas, igaz? - csettint a nyelvével.

- Nem Jenny, nem erről van szó. Borzalmasan irritál. Egyfolytában figyel. Kiráz tőle a hideg. - mondom rémülten. - Még mindig érzem a jelenlétét, most is engem néz valahonnan.

- Te begolyóztál. - vihog a folyosó közepén.

- Ja, lehet. - gondolkodom.

***

A nap további részében nem találkozok vele, nem volt közös óránk. Még ebédnél sem volt ott. Viszont ami a legfélelmetesebb, hogy engem figyel. Vagyis ezt érzem. Tényleg bolond vagyok, vagy igazam van. És remélem, hogy az első az. Jennifer próbál boldogítani, de nem sokat beszélek vele. A gondolataimba merülve élem át a hétfőt.

Mikor vége a sulinak, hazafelé indulok. A jelenlétét egyre intenzívebben érzem, mintha közeledne. Lépteket nem hallok, de azért gyorsítok a tempómon. Az ajtó előtt még egyszer hátranézek, de sehol senki. Belépek a házba, és ledobom a táskám az előtérbe, a cipőmmel együtt.

- Helló húgi! - köszön a bátyám.

- Szia! - motyogom.

- Na mi van? Hozzak elemet? Mintha lemerültél volna... - kuncog.

- Nem, csak az új osztálytársak.

- Nagy hatással voltak a Jenny-re?

- Nem nagyon. - válaszolom. - Ellentétben velem...