2015. március 28., szombat

1.fejezet 9.éj

 A halál órájában

**Blaire**
Három hónappal később
- Anya! Nem láttad a fejér, OMG feliratú pólómat? - kiáltok le.
Tehetetlenül állok a szobám közepén, csupán fehérneműben. A kezemet csípőre téve dühöngök. Nem lehet felöltözni rendesen!
Pár perc múlva kinyílik a szobám ajtaja. Matt lép be rajta.
- Mi a baj? - dobja le magát az ágyamra.
- Nincs meg a pólóm, amit fel akartam venni!
Sóhajt egy óriásit, majd feltápászkodik. Letérdel a szekrényem elé, és gondolkodva néz be.
- Melyik kell?
- A fehér, OMG feliratos. - ismétlem meg nyugodtabban.
- Okés... - motyog.
Nem keresgél sokáig. Sőt! Ki sem túrja az összes ruhámat, csak kirántja azt a darabot, amit eddig kerestem.
- Ezt hogy csináltad? - álmélkodok.
- Az az igazán nagy kérdés, hogy fekete melltartóra ajánlatos-e ezt felvenni. - néz meg jobban.
- Jó, igazad van. - sóhajtok.
Elég furának tűnhet, hogy nem kezdek sikoltozni, mikor a bátyám végigmér. Szégyenlős vagyok, nagyon. De a családom előtt mit titkoljak, mikor ők neveltek fel? Na, ez az!
Újra visszafekszik az ágyamra, én pedig ledobom magam mellé.
- Már megint amiatt vagy ilyen lobbanékony?
 "Amiatt". Nagyon hálás vagyok a testéremnek, amiért nem ejtette ki a nevét a száján. Mégis az eszembe juttatta, és hirtelen magam előtt látom a jegeskék szemeket. Nyelek egy nagyot, és a figyelmemet újra Matthew-nak szentelem.
- Lehet. - vallom be halkan.
Megölel, és ad egy puszit a fejem tetejére.
- Ha nem jön vissza, meg sem érdemel téged. - mondja teljesen komolyan.
- Ezt csak azért gondolod így, és hozod a tudatomra, hogy ne szomorkodjak. - vágok durcás fejet.
- Hát persze! - röhög velem.
Ez meg még furcsább. Hogy egy lehetetlen helyzeten kacagunk hajnalban. Filmbe illő jelenet. Idilli. Akkor nekem miért szökik könny a szemembe?
- De most komolyan. - vált át más hangnembe. - Nem érdemel meg, ha csak így itt hagyott, pont akkor, mikor kórházban voltál. Erre nincs mentség és magyarázat. És ha mégis csak idetolja a pofáját, velem gyűlik meg a baja. - veszi át a féltő báty szerepét.
- Akkor most, hogy túl vagyunk a "testvér-testvér" beszélgetésen, jön a "szülő-gyerek" beszélgetés? - vigyorgok rá.
- Ja, tényleg. Majdnem el is felejtettem! Szóval, van még egy csomó másik fiú az országban. Ne egy miatt bánkódj, mikor van még több száz, aki csak rád vár. - kacsint egyet, majd kimegy a szobámból.
Beletörődötten öltözök fel. Most mégis a fehér pólómnál döntök.
Letrappolok a lépcsőn. Anya éppen gofrit csinál. Mióta Thomas elment, furcsán viselkedik. Mindig a kedvemre tesz, éppen úgy, ahogy a bátyám is. Sokat jelent nekem, hogy ennyire törődnek velem, de sajnos nem tudják megérteni, hogy mit élek át. Én se értem még teljesen. Nem tudom, hogy mi van velem, nem tudom, hogy mit érzek egy.. egy vámpír iránt. Mióta elment, csak rá tudok gondolni, csak azokra a jeges kék szemekre, amik néha meglágyultak, mikor rám nézett. Úgy érzem, mintha az egész, amit átéltem, csak egy álom lett volna. Vámpírok, Angyalok.. A hangok a fejemben.. A Tanács.. Mintha a mi világunkban, egy másik rejtőzne el, amiről az emberek nem tudnak. Egy másik világ, aminek én is tagja vagyok, ha tetszik, ha nem.
***
Az iskolába érve Jennifer rohan felém. A nyakamba ugrik, és majdnem felborít.
- Annyi hírem van! - ujjong.
- Reméltem is, hogy nem hagysz unatkozni. Mesélj! - biztatom.
- Nem-nem. Először te! Hogy vagy? - pillant rám aggódon.
- Sokkal jobban, tényleg.
- Örülök! Annyira hiányoztál. - biggyeszti le az ajkát.
- Miért nem jöttél be meglátogatni?
Közben belépünk a nagy kapun, és a folyosókon sétálva vallatjuk egymást. Nagyon jó érzés újra a barátnőm mellett lenni. Eltereli az amúgy is kósza gondolataimat.
-  Elutaztunk, a héten nem is voltam otthon. Én is most jövök először suliba a szünet óta. - szabatkozik.
- Akkor honnan vannak a nagy híreid?
- Ismersz nem?
- Na ez igaz. Mindent megmagyaráz. - vigyorodom el.
 Semmi sem változott meg körülöttem. A barátnőm pletykál, plázacicák nyávognak a focis srácok előtt, tanárok sietnek aktákkal, a lúzerek meghúzódnak a sarokban, a csengőnek még mindig rettenetes a hangja. Ez most olyan messzinek tűnt. Ez nem az én életem. Az én világomban vámpírok, angyalok, vadászok harcolnak, tanácskoznak, még ennél is furább lényekkel. És most mégis visszakerültem oda, ahova megszülettem.
- Nem is tudod, mennyien beszélnek rólad. - suttogja Jenny.
- Mi? - kapom fel a fejem.
- Hát tudod... Adam miatt.
- Mi van vele?
- Még senki nem mondott nemet neki. - magyarázza. - A ribancai kibeszélnek, de a normálisabb csajok istenítenek.
- Szuper. - dünnyögöm.
Mikor belépünk a matekteremben, sutyorgás kezdődik. De jó lesz, népszerűnek lenni. Csodás...
Ledobom magam a helyemre, és előveszem a füzetem, hol is tartunk most. Több szék nyikorog körülöttem. Mikor felnézek látom, hogy körém ültek. Egyik oldalamon Adam régi haverja, elég menő srác. Másikon egy lány, és mikor ránézek elmosolyodik. Mögöttem és előttem is elég sokan felsorakoztak. Még jobb.
Megrázom a fejem, és idegesen kezdem rágni az alsó ajkamat, mikor észreveszem, hogy nincs kész a házim. Ez a nap nem lehet már rosszabb.
Körbenézek, hogy valakitől segítséget kérjek. Jenny-től nem kapom meg, neki úgy sincs soha leckéje. Tovább pörög az agyam. Nyílik az ajtó, és hangos röhögéssel betömörülnek a footballisták. Fel se nézek, mikor egyikük a padom mellé ér.
- Húzás, ez az én helyem! - rivall rá a mellettem ülőre.
- Hé! - most már ránézek.
Eláll a lélegzetem, mikor meglátom Adamet, és a barna szemeit. Persze a lélegzetelállító mosolya sem marad el, gödröcskéi is megjelennek. Csak sajnos ez nálam nem használ.
A lány feláll, és átsétál egy üres padba.
- Várj! - kiáltok utána.
- Igen?
- Ide tudnád adni a leckét, kérlek! A tanár így is utál már. - húzom el a szám.
- Az a baj, hogy nekem sincs. Sajnálom.
- Mindegy.
Király...
Jeremy, a mellettem ülő fiú, előveszi a füzetét, és a padomra dobja.
- Tessék. - kacsint rám.
- Kösz.
- De jössz nekem eggyel kiscsillag. - röhög fel.
- Én meg mindjárt agyonbaszlak. - néz fel kedvesen Adam.
Két tűz között ülöm végig a matekórát.
***
Az ebédszünetem ugyanúgy telik. Leülök Jenny mellé, és úgy teszek, mintha figyelnék arra mit pletykál már megint. Nem sok étel van a tálcámon, csak egy joghurt, az is a kisebb fajtában. Nagy nehezen eszek belőle pár kanállal, amíg az asztal kockás terítőjét bámulom.
- És állítólag Adam kiakadt, hogy nem sikerült téged meghódítania. Mindenki erről beszél. Sőt, Melanie még...
A barátnőm egyszer csak abbahagyja a locsogást, és levegő után kap. Mivel ez nála nagyon szokatlan, felkapom a fejem és körbenézek. Nem kell sokáig keresnem az okot, hogy Jenny miért némult meg.
- Leülhetek? - mosolyog rám barátságosan Ron.
Ő az egyetlen személy, aki hasonlót érez, mint én. Ő az egyetlen bizonyíték számomra, hogy nem csak képzeltem az egészet, és, hogy nem bolondultam meg.
- Csak nyugodtan.
A fiú haja most is szépen kifésülve, ahogy mindig. Kedves mosolya sem marad el, ahogy Jenny-re néz. A szokásos világos farmerét hordja, egy fehér, kockás pólóval. Ugyanúgy néz ki, mint mindig, én mégis észreveszem a zöld szemeiben azt a szomorú csillogást. Úgy látszik, másnak nem tűnik fel, mert a fiú jól titkolja, hogy gondjai vannak.
- Milyen órád lesz? - kérdezi tőlem.
- Történelem.
- Nem mára kellett volna az a project?
- Biztos.
Jenny megrúg az asztal alatt. Haragosan nézek rá, Ron pedig úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy milyen flegmán viselkedek vele. De én látom rajta, hogy lehull a maszk, és kíváncsi kifejezés ül meg az arcán. Sóhajtok egyet, és a barátnőm felé fordulok.
- Kettesben hagynál minket? - próbálom a legkedvesebb hangommal kérdezni.
Jenny először meglepettül néz rám, majd durcás képet vág.
- De, természetesen. - dünnyögi, és feláll.
Még csak el se köszön, de most egyszerűen nem tör rám a bűntudat. Túlságosan érdekel, hogy Ronnak vannak-e hírei Thomas-ról.
- Na? - kérdezem türelmetlenül.
Nagyot sóhajt, és gondterhelten néz rám. Tudja mire vagyok kíváncsi.
- Tegnap este volt egy látomásom.
Ez az egy mondat az életet jelentette nekem.
- Láttam.. Láttam, hogy harcol, három Vadásszal egyszerre. Egy folyó mellett, aminek azt hiszem Ottawa a neve. Beleesett - a semmibe mered, úgy idézi vissza a történteket.
Ez pedig a világom szétesését.
Könnyek gyűltek a szemembe. Nem.. Nem ez lehetetlen. Képtelen voltam felfogni, hogy ilyen történhet. Mintha most is csak egy rémálomba csöppentem volna. Ez nem a valóság. Nem lehet az.
Nem próbáltam visszatartani a könnyeimet, képtelen voltam rá. Hangosan zokogni kezdtem az ebédlőben, és nem érdekelt ki hallja meg. A fájdalom elviselhetetlen volt, és minden másodperccel csak intenzívebb lett.
Valahol még érzékeltem, hogy Ron a hátamat simogatja, és beszél hozzám. De mintha víz alatt lettem volna, nem értettem semmit, csak az összemosódó hangját. Thomas nevét ismételgettem magamban. Vagy ki is mondtam hangosan? Nem tudom. Semmit se tudtam.
***
Puha párnák között ébredtem. És Tom illatát éreztem. Elégedetten sóhajtottam fel, és nyugodtam meg. A fiú után kutattam mellettem. De nem éreztem mást, csak az üres ágyat. Felpattant a szemem, és körülnéztem. Thomas nem volt sehol. És én se tudtam, hol vagyok. Idegesen fészkelődni kezdtem a vastag takaró alatt. Már nem volt kényelmes. Fullasztónak találtam.
Gyorsan  felkeltem az ágyból, és az ajtó felé siettem. Lépcső vezetett a földszintre. Nem bíztam a lábaimban, fogalmam se volt, le tudok-e jutni épségben. Más választásom nem volt, így hát nekivágtam. Bukdácsoltam egy keveset, viszont nem estem el, ami jó hírnek számított. Lent ment a televízió, és Ronald ült a fotelben.
- Felébredtél?
És akkor minden beugrott. Hogy hol vagyok. Thomas szobájában ébredtem, az ágyában. Ahova ő már soha többet nem tud lefeküdni. Újra könnyek gyűltek a szemembe, és szipogni kezdtem. Fájt. Minden lélegzetvétel fájt.
Ronald villámsebességgel mellettem termett, és az ölelésébe vont. Más helyzetbe elhúzódtam volna. De ebben a pillanatban jólesett. Úgy kapaszkodtam belé, mintha egy mentőöv lenne. A következő pillanatban már a kanapén ültünk. Ronald az ölébe húzott, és lassan ringatni kezdett. Miután sikerült megnyugodnom, felemeltem a fejem a mellkasáról.
- Meghalt?
- Nem tudom.
És én újra sírni kezdtem.
Nem tudom, hogy mióta vagyunk itt, hogy mióta sírok. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Csak Thomas volt az, akire gondolni tudtam.
- Ki kell derítenünk, mi történt vele! - határozott Ron.
- Nem egyértelmű?
- Nem. Egy vámpírnál sose lehet tudni.
Kicsit bólintottam.
- Merre kezdjük?
- Rákerestem, hogy merre van az Ottawa folyó. Kanada.
Kikerekedett szemekkel néztem fel rá.
- Amerikába akarsz utazni?
- Először meg kell próbálnod kapcsolatba lépni vele.
- De hát a legutóbbi sem sikerült jól.
- Tudom. - sóhajt mélyet. - De ezt a kockázatot vállalnunk kell, ha meg akarjuk találni.
Megborzongtam. Igaza volt.
- Én nem kényszerítelek semmire. Ha nem akarod, nem kell.
- De. Megteszem. - nyeltem nagyot. - Mikor?
- Amilyen hamar csak lehet.
- Akkor most.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Ron, kicsit kételkedve.
- Igen.
Tudtam, hogy fájni fog. Borzalmas lesz, olyan mint a kórházban. De ha Thomas-ról van szó, bármire képes vagyok. Alig ismerek magamra. Egy vámpír miatt teszem meg. Egy vámpír miatt, aki sokat jelent nekem.
Aprót bólintottam Ron felé, majd behunytam a szemem.

3 megjegyzés:

  1. Szia! Hát csak most kezdtem olvasni a történeted és iszonyú jó! Rég olvastam ilyen jó természetfelettis sztorit! Csak így tovább és amilyen gyorsan csak tudod, hozd a kövit! :)

    VálaszTörlés
  2. áááá....Részt követelek, különben fellázadok, most már! :D

    VálaszTörlés