2014. március 21., péntek

1.fejezet 8.éj

Anglisz Mód

**Blaire**

- Tessék?! - kapok levegő után. - Mi az, hogy eltűnt?
A gép hangos, őrületes csipogásba kezdett mellettem. Ronald arcán szomorúság és aggodalom tükröződött. Pedig nem kell itt miattam aggódni, inkább Thomast kéne félteni. Számomra felfoghatatlan ez az egész misztikus világ, és most hirtelen ez is. Eltűnt. Eltűnt. Csak ismételgetem magamban a szavakat, de megemészteni nem tudom.
- Beszélj már! - kiabálok, kissé már hangosan.
- Blaire, semmi baj! Nyugodj le, hogy mindent ami tudok, elmagyarázzak neked. Rendben? - válaszol higgadtan.
Veszek egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az eredeti formám. Kikészültem. Ez így túl sok. Hogy hiheti azt, hogy pár perc alatt, csak úgy lenyugszom?! Most tudtam meg olyan információkat, amiket eddig a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna. Semelyik ember sem tudja mi van igazán körülötte. Hogy kik leselkednek rájuk. Olyan lények amik csak a filmekben léteznek, vagy akár könyvekben.
Kívülről normálisnak tűnök már, viszont belül ordítok. Ráemelem végre a fagyos tekintetem Ronaldra. Ezt az arcot talán még Thomas is irigyelné tőlem.
- Hallgatlak. - szűröm ki a fogaim közül.
- A helyzet az, hogy fogalmam sincs Tom hollétéről. - vonja meg a vállát.
A közömbösségétől úgy érzem mindjárt robbanok.
- Mi az, hogy nem tudod?! Akkor meg mi a francról akartál magyarázni? - kelek ki magamból teljesen.
Az arcom lángba borul a dühömtől, már nem fagyos. Sokkal inkább tüzes. A szemeim pedig villámokat szórnak a székben ülő fiúra. Pont úgy nézhetek ki mint egy eszelős pszichopata.
- Azt, hogy én talán nem tudom, viszont te igen.
- Honnan kéne? Nem borulnék ki, ha én tisztába lennék a helyzettel! Miért ment el? Önszántából egyáltalán? És ha már annyira "öribarik" vagytok, miért nem kerested már meg?! Az isten szerelmére, hogy semelyikőtök nem tud rendesen beszélni! Minek titokzatosnak lenni Ronald? Minek? Hogy felhúzd az agyam még ennél is jobban?!?
- Eszembe sem jutott ilyesmi, erről biztosíthatlak. - ejt felém egy mosolyt. - És nem is vagyok titokzatos. Az inkább Tom jelleme. Ha hagytad volna, hogy már elsőre végigmondjam, talán már rág tisztában lennél mindennel.
Duzzogós pofát vágok, de a dühömet sem tudom elrejteni.
- Tehát. Én nem tudom merre van Thomas, te viszont kiderítheted. Nem tudom képes vagy-e rá, vagy sem. Ezért is jöttem. Tom elment, egyszerűen felszívódott. Szerintem, ezt teljesen önszántából tette, ugyanis cuccokat is vitt magával. Ha elrabolták volna, akkor a házunk másmilyen állapotban állt volna utána, sőt, nem is hiányoznának a dolgai. Meg azért nehéz lehetne egy vámpírt csak úgy elhurcolni. - gondolkozik egy ideig, majd folytatja. - Szóval. Ugye ti ketten Hallók vagytok, ezért tudtok kommunikálni egymással. Csak a távolság konkrét. Képes vagy messziről is hallani mit mondd, de nem tudom kifejlett-e már annyira a képességed, hogy te is tudj vele beszélni. Ez az embertől függ. Minél közelebb állsz az illetőhöz lelkileg, minél jobban ismered, annál távolabbról is tudsz vele szótváltani. Érted?
- Azt hiszem igen.
Szóval nekem kell ismernem hozzá Thomast. Hát kudarcra van utalva az egész. Semmi, az égvilágon semmit sem tudok róla. Akkor mennyi az esélye annak, hogy kiderítem merre is van. Nulla.
- Ronald, szerintem ez nem fog menni. - vallom be.
- Pedig muszáj megpróbálnod! Erre születtél, ezzel az erővel. Mennie kell! - győzköd.
Behunyom a szemem, és Thomasra gondolok. Keresem a kapcsolatot közte és köztem. Ha egyáltalán létezik ilyen. Mélyre nyúlok az elmémmel. Keresgélek, de mintha vaksötétben keresném a tűt. Egyre jobban elnyel a sötétség belülről, szinte már magával húz. Csábít.
- Merre vagy Thomas, hová tűntél? - ordítok a semmibe.
Válasz nem jön, én pedig kétségbeesésemben nagyon-nagyon mélyre kerülök. Nincs már semmi ami a felszínen tartson. Zuhanok. A végtelenségig zuhanok...
***
Még mindig sötétség. Szédülök, hányinger gyötör. A hasam is szúr. De legjobban a fejem hasogat. Hangosan zokogok fel, elveszve. Hol a kiút? Hová kerültem? Összegörnyedek a fájdalmaktól amik rám törnek. Az életemet akarják. De nem adom át magam a kínoknak. Hangosan zokogok, viszont nem zuhanok tovább. Mint a lift, mikor egyszer csak megakad, úgy szorulok én is két valami közé. A fájdalmak nem múlnak, és hangosabban is bőgök. Nem vérzek, egy karcolásom sincsen. Mégis, mintha korbácsolnának. A halált kívánom ehelyett.
- Blaire... - hallom Thomas hangját.
- Thomas! - kiabálok a kínjaim között. - Nagyon fáj!
- Tudom. Hidd el tudom. Mindjárt elmúlik. - a hangja már meggyötört és fájdalmas, mintha ő érezné azt amit én.
- Nem bírom! - sírok tovább.
Csak egy halk nyögés hallatszik. Aztán minden a régi. Csönd telepszik rám és a kínjaimra. Csak az én hangos, kétségbeesett sikolyaimat hallani.
- Merre vagy? Thomas, nem látlak! - ordítok.
Vergődök, összegörnyedek, sikítok, de semmi sem segít. Fájdalom. Kín. Kétségbeesés. Félelem.
Majd egy jéghideg kéz végigsimítja a testem. Libabőrös leszek a hideg miatt, viszont örülök, mert egy csöppet kevesebb a fájdalom. A kéz visszahúzódna, de én utánanyúlok, mint egy mentőövért a háborgó tenger közepén. A végtag tulajdonosa az ölelésébe von. Megborzongok a felismeréstől, kihez is vagyok ilyen közel.
- Shh... - ringat. - Minden rendben.
***
- Blaire! - szólongat egy fiúhang.
Fáradtan nyitom ki a szemem. Nem érzek semmi. Nem fáj, nincs pokol! Nyugodtan és kimerülten süppedek bele még jobban az izzadságtól úszó kórházi ágyba.
- Na? Sikerült? - kérdez Ronald. - Már vagy 15 perce mozdulatlan voltál. Azt hittem elaludtál. - kuncog.
Mozdulatlan? 15 percig? De hát... De hát, én órákig szenvedtem, sírtam, sikítottam, vergődtem a poklok mélyén!
- Blaire! Sikerült?
- Micsoda? - kérdezem csodálkozva.
Nagyot ásítva hunyom le a szemem. Kimerített ez az egész. Nem érdekel hol voltam, miért, és mit történt egyáltalán. Örülök, hogy végre újra biztonságban vagyok, gyötrődések nélkül.
- Tudod hol van Tom? Beszéltél vele? - hadarja izgatottan Ronald.
- Beszéltünk. - motyogom.
- És? Hol van?
- Fogalmam sincs.
- Mi az, hogy fogalmad sincs?! -háborog most ő. - Nem mondta meg?
Az utolsó mondata elmosódik számomra, és már alszok is. De előtte még hallom, hogy valaki suttog a fejemben.
- Aludj nyugodtan. Senki sem bánthat...

**Thomas**

A társam egy éles pengét dob felém. Felugrok, és elkapom a markolatánál. Nem késlekedem, a nyomorúságos Vadász szívébe döföm azt.
- Azt hiszed ezzel vége? Több százan vagyunk, ifjú vámpír. Ne légy naiv, ez a te fajtádra nem jellemző. Ha nem én, majd egy másik Vadász öli meg a Hallót. - suttogja reszelős hangján.
Kegyetlenül megforgatom a pengét a testében, mire fájdalmasan nyög. Az utolsó hang, ami kijött azon a mocskos száján.
- Ki a következő? - kérdezi Ryan a hátam mögül.
- Tippem sincs. Akit találunk. - vonok vállat.
Egy erőteljes mozdulattal kitépem a tört a hullából. Átnyújtom Ryannak, aki a tokjába dugja a fegyvert. Én is felveszem a messzire gurult kardom, és az övtartómba csúsztatom, éllel lefelé.
- Gyerünk! - sóhajtok.
Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, és megyünk tovább. Gyilkolni...
Amióta megtörtént az a baleset a bevásárlóközpontban, egyre több Vadász kerül elő, Blaire miatt. Most Amerika - Északi partjainál mészárlunk. A mai napon már hatot megöltünk, ha nem többet. Érzem, hogy az izmaim elernyednek, és már nem érzek fájdalmat se kimerültséget. Nem tudom, egészséges-e ez az állapot. Talán túl sok volt ez mára, de ezt Ryannak sose vallanám be. Gyöngének és esetlennek tűnnék. Na és hát ő mindennek az ellentéte. Most is csak azért van a segítségemre, mert szeret keresztbe tenni a Tanácsnak. Fogalmam sincsen, hogy maradhatott életben ennyi bűn után. A Tanács sem a régi már. Én csak örülni tudok, hogy nem vadásztak még le minket. De ennek is biztos eljön az ideje. Addig csak az a dolgom, hogy minél több Vadászt gyilkoljak meg.
Kicsit megnyugszom a hangjától. Hogy hallottam még reggel. Arra keltem, hogy valaki sikít. Csak pár perc múlva jöttem rá, hogy ez Blaire. És nem, egyáltalán nem könnyebbültem meg. Nem is tudom, ki mondta, hogy ajánlatos angilsz módba esni. Bár az egyedüli személy, aki a közelébe férkőzhet a tudtom nélkül, az Ron. Sajnálom, hogy nem mehetek haza megleckéztetni azért, amit Blairrel tett. Mindegy, hogy direkt, vagy véletlenül. 

Sajnálom, ha rövid lett. De legfőképp a késést sajnálom. Tudom, hogy minden blogger a tanulás számlájára írja ezeket a hibákat. De hát ha tényleg így van.... Én sem tudok mást mondani erre.
Nagyon szívesen beszélnék az olvasóimmal. :) Ha van kedvetek itt megtaláltok : perwinkaa@gmail.com

3 megjegyzés: