2014. február 10., hétfő

1.fejezet 6.éj

Információk

**Blaire**

Biztonságban érzem magam, az erős karok között. A hang, amit az előző napokban hallok, most hirtelen nagyon ismerőssé válik. De nem tudok normálisan gondolkozni, miközben egy agyonvert bevásárlóközpontban remegek. Aki meglökött, és aki elkapott, azok mind külön személyek. Mintha az egyik maga a megtestesült gonoszság lenne, míg a másik egy mennyből szált angyal. A kettő közül az agyal az, aki hozzám beszél.
Blaire, Blaire nyisd ki a szemed! - mormolja.
Nagy nehezen megteszem amire kérnek. Nem mentem vele sokra, ugyanis még mindig koromsötét van. Viszont a jegeskék szemeket mindenhol felismerném, bármilyen körülmények között. Orcáink között alig két centiméter távolság van. A szívem megiramodik, és úgy érzem kiszakad a mellkasomból. Még sose voltam ilyen közel Thomashoz.
- Vadász vagy, jól gondolom? - kiált Thomas.
- Ki más lehetnék ifjú vámpír? - kérdez vissza a hang.
Nem a közelünkben szólal meg, a hangja elmosódott a levegőben. De nem is ezen voltam annyira kiakadva, inkább azon, hogy nem értem miről is van szó. Vadász? Aki az erdőben állatokat ejt el, és eladja, vagy éppen megsütve megeszi otthon? Nem, többről van szó. Mit keresne itt egy erdőlakó? Bevásárlóközpontban?
És mi az, hogy ifjú vámpír? Azonnal a furcsa álmom jut eszembe Thomasról. Ahogy az én véremet szívja a koszos hídon. Megrezzenek a gondolattól.
Nincs semmi baj. Biztonságban vagy... - beszél hozzám.
- Én a te helyedben békén hagynám a lányt. - szól most a támadómhoz.
- A Tanács nem fog örülni neki, hogy egy ilyet védelmezel ifjú.
- Az legyen az én gondom. - szűri a fogai közül.
- Te tudod... De vissza jövök érte! Egy ilyen sem maradhat életben.
Majd egy másodperc múlva ajtócsapódás. Thomas nagyot sóhajt, és szorosabban fog. A fejemet a pólójába rejtem, én sem tudom miért. Talán a biztonságérzet miatt, amit nyújt. Most teljesen összezavarodtam, jobban mint eddig.
Gondolom sok kérdésed van.
Igen. - válaszolom.
A számhoz kapok. Nem mondtam ki a szavakat. Csak ömlöttek "belőlem", akaratom ellenére. Halkan zihálni kezdek. Mi van velem?
Shh, semmi baj! Ez teljesen normális. Örülök, hogy megtaláltad velem a kapcsolatot.
Nem, ez nem normális. Hallom a saját fejemben más hangját, és a gondolataimat máshoz tudom eljuttatni. Ez biztos nem megy minden második embernek, akkor meg csak arról lehet szó, hogy egy szörnyszülött vagyok. Talán Matt is képes ilyenekre? Nem szólt, mert szégyenli? Titokban tartja?
A testvéred nem Halló, Blaire. - válaszol a gondolataimra.
Megrezzenek Thomas karjaiban. Gondolatolvasó? És akkor azt is tudja, mennyire imádom a jegeskék szemeit, és hollófekete haját? Hogy ezekről álmodozom?
Megcsörren a telefonom. A lassú dallam körbetáncol a kihalt boltban. Ez az egyetlen hang, amit hallani lehet egy mérföldes körzetben. Kivéve Thomas egyenletes szuszogását.
Remegő kézzel oldom föl a telefonom zárját. Meg sem nézem, hogy ki az, inkább azonnal a zöld gomhoz terelem az ujjaimat.
- Jól vagy? - hallom meg Matt hangját.
Emlegetett szamár...
- Persze, m-miért? - nyögöm ki.
- Mert már haza kellett volna érned, és egy csomó ember sikítozva rohangál. Az egyiket megállítottam megkérdeztem mi baja az egész városnak. Állítólag a szupermarketben elszabadult az áram. - hadarja egy szuszra.
- De nekem semmi bajom.
- Ott vagy még igaz? Mindjárt én is. - majd leteszi, meg sem várva a válaszomat.
- Hát ez szuper... - nyögöm ki.
- Semmi baj, más módon is elmagyarázhatok mindent. Figyelj ide! - parancsol. - Egyszer már említettem, mi is vagy. De ti, üres, idióta emberek nem értetek soha semmit...
- Héé! - kiáltok felháborodottan. - Mi az, hogy..... ?!
- Elég! Én beszélek, és akkor te csöndbe vagy. Akkor kezdem előröl. Neked csak annyi lesz a dolgod, mint az előbb. Kapcsolatba lépne velem. Nem olyan nehéz, mint te hiszed, bár embereknél nem lehet tudni.
Álljon meg a menet! Mi ez az ócsárolás? Nem tudom, hogy ő pontosan micsoda, de biztos nem az én "fajtámból" való. Akkor nem nézne minket le így. Durcás pofát vágok, de nem hatja meg, folytatja.
- Tudod, hogyan csináltad? - kérdez.
- Nem, egyszerűen válaszoltál a gondolataimra. - vonok vállat.
- Próbáld meg ugyanígy!
Felsóhajtok, és teljesítem a kérését.
Na? - szökik ki az ajkaimon.
Tökéletes! És most menj! A bátyád kocsija egy percen belül leparkol.
Borzalmas lassúsággal, és óvatossággal tesz le a poros földre. A lábaim végre megtartják a testsúlyom. Aztán szembe fordulok Thomasszal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel áll hozzám. Alig egy-két centi választ el minket egymástól. Kissé élesen szívom be a levegőt a számon, miközben a cipőjétől, a jegeskék szeméig végigmérem. Eléggé meglepődöm, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint én. Sokáig csak bámulunk egymás íriszébe. Nem tudom ilyenkor mit is kéne csinálnom. Egy hang sem jön ki a kaparó torkomon. Aztán végre ő lép. Megfogja a csuklómat, és a mellkasához húz. Eléggé hirtelen, reflexből teszi. A fejem a kemény felsőtestére csuklik.
- Nincs semmi baj! - suttogja.
- Tudom. - nyögöm a pólójába.
Hangos dudaszó, és a karok eltűnnek a derekamról. Hirtelen rámtör az érzés, hogy leszakadt a fél testem. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan ment el. Nem volt időm élvezni a hideg leheletét az arcomon, kezeit a testemen.
Kissé félve, sőt inkább rettegve, megyek végig a megmaradt áruházon. Üvegszilánkok töredeznek a cipőm alatt, és én csak remélni tudom, hogy nem szakítja át, és áll a bőrömbe. Nem nehéz megtalálni a kifelé vezető utat, erős fény zúdul be a nyitott ajtón.
Mint a filmekben, mikor a főszereplő egy kórházban ébred. Ugyanezt érzem én is. A nap elvakít, és először csak összemosódott "izéket" látok. Pislogok egyet-kettőt, mire megvilágosodom én magam is. Matt fekete kocsija nincs messze. Az egyetlen jármű 20 kilométeres körzetben, nem nehéz megtalálni.
Kipattan az autóból, és felém kocog. Mikor már azt hiszem, hogy megáll előttem, inkább jól megszorongat.
- Jól vagy? Megsérültél? Miért maradtál bent? - bombáz kérdésekkel.
Hát igen, az aggódó bátyus visszatért. Nagy sóhaj után, vagy négyszer tudatára adom, hogy az ég adta világon semmi bajom sincs. Elégedetten, és meg nyugodtan bólint, majd besegít hátra. Először nem is értem, miért nem ülhetek mellette elől. De mikor befektet a hátsó ülésekre, rájövök.
- Pihend ki magad, oké? Mindjárt otthon vagyunk.
Becsapja az ajtót, én pedig összekuporodok és gondolkozni kezdek. Mit is mondott, hogy csináljam? Kapcsolatba lépni vele... És mégis, hogy a túróba?
Megy? - kezdeményez, én így megúszom a küzdelmet.
Azt hiszem. - válaszolok fáradtan.
Mintha a szemeimen téglák ülnének. Alig bírom nyitva tartani őket. Az autó halk motorzaját lehet hallani, kissé rángatózik, úgy érzem magam, mint kiskoromban. Mikor anya a kezében tartott, dudorászott a fülembe valami lágy dallamot, s közben óvatosan ringatott. Olyan biztonságérzetem van, mikor magam köré képzelem a védelmező karjait.
Fáradt vagy. - sóhajt.
Nem kérdésnek szánta, inkább csak egy ténynek. Mintha tudná mikor mit érzek, mintha belém látna. Sose voltam az a nyitott könyv forma, neki mégis sikerül megmondania mikor mi bajom. Úgy, hogy nincs is itt. Vagy talán lát? Követ minket?
Hogy ti emberek milyen gyorsan kimerültök!
És itt tényleg elegem lett. Úgy beszél magáról, mintha ő nem lenne az. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Felsőbbrendűnek képzeli magát, mégis egy szinten vagyunk. Szóval az ilyen szerzeteket hívják egoistának?
Úgy viselkedsz, mintha nem is ember lennél! - próbálom eltüntetni az élt a hangomból, mégsem sikerül.
És forrófejűek is. - kuncog a fejemben.
Tűnj innen! Hagyj békén! - a térdem közé szorítom a kobakom.
Utálom, hogyha szívatnak. Sose bírtam. Általánosban mindig én voltam a célpont, a nevetség tárgya. Igazából semmit sem csináltam, mégis lúzernek tituláltak. A szünetekben kicsúfoltak, a cuccaimat dobálták, és lökdöstek. Tesiórán majdnem mindig kiütőztünk, és még a saját csapatom is engem dobált a labdával. És nem kíméltek. Volt egy Christian nevű srác, ő volt a "vezér". Igen, sokszor izomból talált el a labdája, és igen, sokszor sírtam miatta a vécében. Anyu nem is tud ezekről, pedig lehet elkellet volna mondanom. Persze Matt mindenről tudott. Ő az a testvér aki nagyon vigyáz a másikra. Sajnos ez neki sem sikerült, pedig elégszer szólt az osztálytársaimra, volt, mikor fenyegette is őket. Egyszer még be is húzott Christian-nek. Viszont ő folytatta a kínzásom. Esténként álomba bőgtem magam, és volt, mikor reggel úgy ébredtem, hogy még mindig folytak a könnyeim.
Mióta elballagtam nem vagyok érzékeny. Van egy barátom, és lehet, hogy ez nem sok, de szerintem még mindig jobb, mintha több száz ember az álbarátom lenne. Mert a legveszélyesebb ellenség, mindig az, akiben feltétel nélkül megbízunk. Viszont Jenny más. Sokat bizonyított, és már a testvérem.
Szóval minden rendbe jött, és azóta szerintem nem is bőgtem. De most muszáj volt. Egyszerűen nem értem Thomast. Talán dedós e miatt sírva fakadni, de egy fél órával ezelőtt elég durva dolgokat éltem át. A könnyeim a bőrülésre potyognak, onnan pedig a földre csorognak.
Sajnálom. - a hangja bűnbánó, ami kissé megpuhít.
Semmi baj. - motyogom.
Egy kis sóhaj után újra beszélni kezd.
Hol is tartottunk? Éppen a fajtádat kritizáltam, ugye? Még egyszer nagyon sajnálom. És nem, én nem vagyok ember, ahogy Ronald sem az. Igazából ez egy elég hosszú történet, te pedig fáradt vagy végighallgatni és értelmezni is. Később megbeszéljük, rendben?
Megijedtem. Mi van, ha nem mondja meg mi van velem? Ha nem mondja meg ki is ő? Vagyis mi... Már furdal a kíváncsiság, mi is a baj velem. Hiszen hallom a hangját a fejemben, és úgy is tudok válaszolni, hogy nem mozognak az ajkaim. Hát szerintem ez nem egy normális dolog. És én tudni akarom, mi ez az egész!
Ne, kérlek mondd el most!
Arra vagy kíváncsi, mi vagy te?
Ennyire nyilvánvaló? Már megint átlát rajtam.
Igen.
Egyszer már mondtam, hogy halló. Méghozzá az utolsó. A hallok némán kommunikálnak egymással. Pont úgy mint te és én...
Várj! Ha csak egy halló tud a másik ugyanilyennel beszélni, akkor te is az vagy nem? És akkor nem én vagyok az utolsó! - értetlenkedem.
Mégsem vagytok üresfejűek. Igen, ez így van, én is az vagyok. De a vérem nem olyan tiszta, mint a tied. Nem vagyok ágról való. Félig vámpír, félig halló déeneseim vannak. Mindig a vámpír erősebb, az dominál. Persze attól még képes vagyok arra mint te, de nem annyira tökéletesen.
Megakadtam. És most nem az érdekel, mi is vagyok pontosan, mikre vagyok még képes. Nem. A vámpír szó miatt vagyok kikészítve. Egyre gyorsabban dübörög a szívem a mellkasomban. A fülem sípolni kezd. Hallom, ahogy Matt, és Thomas hangja összemosódik. Az egyik mellőlem szól, míg a másik csak a fejemben. Az álmomon jár az eszem.
Futok, nagyon gyorsan. Sietek, a hangos sikolyokat követem a sötét Los Angelesi utcánkon. De aztán meglátok egy hidat, rajta vele. Nem késlekedem, felé közeledek. A bátorságom elillan, ugyanis összekuporodva jajgat.

- Thomas! - kiáltok neki.
Jobban összekuporodom, és egy szót hajtogatok: nem. Nem hiszem el, nem igaz. Ő ember, nem vámpír. Ez nem történhet meg. Nem, nem, nem és nem!
Végre felemeli a fejét. A haja sötéten ragyog, vízcseppek csöpögnek le a földre, egyesek végigfolynak a gyönyörű arcán. Valami mégsem stimmel. Először nem értem miről lehet szó, de aztán észreveszem a szemét. Vörösen izzik, belülről lángol.

- Blair...

A hangja rekedtesebb mint általában, viszont a nevem úgy ejti ki, mintha egy varázslatot regélne.

Megremegek, melegség tölt el, ahogy fölé magasodok, miközben ő előttem elterül.

- Gyere ide! - parancsol.
Nem akarok odamenni. Nem szabad! Bántani fog! Thomas, ne tedd kérlek! Kérlek!
Nem is gondolkozom, a karjai közé telepedek, az arcom a mellkasának nyomom. Nagyot sóhajt, érzem a nyakamon ahogy szuszog, mire libabőrös leszek. Remeg a karja ahogy viszonozza az ölelésem. Ahogy itt vagyunk, egymásba borulva, azt érzem, mintha visszakaptam volna egy részem, amiről nem is tudtam, hogy elveszett. Belélegzem az illatát, és élvezem az érintését. A telt ajkaival a nyakamat súrolja, és mit ne mondjak, iszonyatosan jó érzéssel tölt el. Nem vagyok tapasztalt ilyesmiben, úgyhogy nem tudom mi a teendő ilyenkor. A hajába túrok a kezeimmel, ami apró morgást vált ki belőle.
Aztán fájdalom, valami a nyakamba szúródott. Felszisszenek, és a hajába kapaszkodom, ami nem nagyon zavarja. Még közelebb húz, és nagyot nyel... belőlem. Elakad a lélegzetem ahogy rájövök, hogy a fogait érzem az ütőeremnél. A szívem küzd ellene, hangosan dübörög.

Vámpír...
Nem, nem akarom. Én... félek.

4 megjegyzés:

  1. úristen nagyon jó várom a folytit

    VálaszTörlés
  2. Olyan jól írsz!! Személyszerint tülkön űlve várom a következő részt és ígérd meg h nem hagyod abba a blogot mert a sztorija is rohadt jó!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mr félig-meddig kész is van a kövi! :) Szerintem hétvégén (02.22. - 02.23.) ki is rakom. Örülök, hogy tetszik. :D

      Törlés