1.fejezet 10.éj

Szeléné

**Blaire**

Újra magába szív az elmém mélysége. Várom a kínokat, de semmi se jön. Egy kis tompa fájdalom nyilall a testembe, de elviselhető.
- Thomas! - kiáltom a semmibe. 
Nem jön válasz, és én egyre jobban félek. Úgy érzem, mintha ez a valami, ahol vagyok egyre inkább tágulna, amíg én összemegyek. Minél kisebbnek érzem magam, annál inkább fázok.
-Thomas!
Próbálok előre lépni egyet. Majd még egyet. A lábaim alatt a talaj olyan puha, hogy szinte alig érzem. Ez egy kicsit elbizonytalanít. Már csak abban reménykedek, hogy sehol sem ér véget, és nem zuhanok egy szakadékba. Reszketve kifújom a levegőt, és még tovább megyek. A kezeimet előre nyújtva tapogatózok, nehogy valami meglepetés érjen.
Egy alig pislákoló fényt látok magam előtt. Annyira meglepődök, hogy hátratántorodom. Lebeg! Hosszú, lassan úszkáló fénycsóva. Mindenféle színben pompázik, és folyamatosan váltakozik, mint egy karácsonyi égősor. Felé nyújtom a kezem, mire közelebb húzódik. Mintha élne! Azonnal lerázom magamról a dermedtséget, és lassan elvigyorodom. Már meg sem kéne lepődnöm rajta, hogy ilyen is létezik. Angyalok, vámpírok, vadászok, és most ez. Mi jöhet még?
Puha és egyben kemény, ahogy a tenyerembe kúszik. A másik kezemmel óvatosan elkezdem simogatni, mire ficánkolni kezd. Hihetetlen!
- Látom már vele is megismerkedtél.
Oldalra fordulok, és a szívem őrült vágtába kezd.
- Tom! - suttogom rekedten.
Az inda -mert hát teljesen ahhoz hasonlít- még mindig a kezembe, így ugrok Thomas nyakába. Mélyen beszívom az illatát, és a hajába túrok. Azonnal a derekam köre fonja a karjait, és ő is beleszagol a hajamba.
- Történt valami? - kérdezi. - Baj van?
Zihálva húzódok arrébb. Alaposan szemügyre veszem, és azonnal enged a szorítás a mellkasomban.
- Jól vagy, ugye?
- Persze, de te mit keresel itt? Nem fáj sehol?
Kicsit felkuncogok, ahogy egymásért aggódunk. Olyan természetesnek érzem. Itt állni vele, és egymást kérdezgetni arról, hogy van a másik. Természetes. Melegség indul el a mellkasomtól, és az egész testemre átterjed. az ujjaim bizseregnek, kezdem megérteni milyen is, ha valaki drogozik. Mert nekem ő az. Ő a morfiumom.
- Nem, nem fáj semmi. De Thomas, tudnod kell, hogy Ronaldnak látomása volt. Rólad. - kezdek bele. - Harcoltál, egy hídon, majd lezuhantál. Elfelejtettem mi a folyó neve. Kanadában van, ez a lényeg. Nem mehetsz oda Tom! Egyáltalán hol vagy most? Miért mentél el?
Hisztérikus állapotba kerülök, és elkezdem kapkodni a levegőt. Csak ő legyen rendben!
Mikor az arcára nézek, látom, hogy nem is aggódik. És ettől csak idegesebb leszek.
- Ottawa.
- Igen, ez a neve. De válaszolnál a kérdéseimre? - csattanok fel.
Elmosolyodik, ahogy engem néz.
- Még mindig olyan tüzes vagy, mint amikor eljöttem.
A pimasz vigyorgása, és a nemtörődömsége teljesen kiveri a biztosítékot.
- Azt hittem meghaltál, te hülye! - ordítom az arcába.
Akaratom ellenére is kigördül egy könnycsepp a szememből, és lecsöpög az államon. Már nem tudok visszatartani. Túl sok volt Tom halálhíre. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak, mint aki többé már élni se lesz képes az ürességtől a mellkasában. Úgy éreztem meghalok én is, vele együtt. Ő pedig nem hajlandó választ adni a kérdéseimre, és úgy viselkedik, mintha mindennapos lenne egy látomás a haláláról.
Hirtelen élénk türkiz fény vakít el mindent. Zavarodottan nézek oldalra. A kezemre, ahol az indám van. Thomas elképed, és bűntudatosan néz vissza rám.
- Blaire.. Úgy sajnálom.. Én.. - idegesen beletúr a hajába. - Már megtörtént. Lelöktek a hídról, de túléltem. Ryan ellátta a sérüléseimet. Ne felejtsd el, hogy nem vagyok ember. A vámpírokat nem lehet ilyen egyszerűen elpusztítani.
- Te.. Ki az a Ryan?
- Egy vámpír.
- És mit keresel te vele Kanadában? - vonom össze a szemöldökömet.
Thomas sóhajt egyet, mielőtt válaszolna.
- Vadászokat ölünk.
Egy pillanatra elképedek. Persze, nem gondoltam, hogy Tom egy szent, de eszembe se jutott, hogy ölt már. Ölt. Akár Vadász, akár ember, Angyal, vagy mit tudom én micsoda, akkor is él és érez. Próbálok nem ítélkezve nézni rá, és csak reménykedni tudok, hogy nem veszi észre mennyire elborzaszt ez valójában.
- Blaire kérlek.. Meg kell értened. Csak érted teszem.
Szóval mégis észrevette.
- Miattam? Miattam ölsz? Most azt mondod, ez mind miattam történik? Az én hibám?
- Nem dehogy, nem így értettem.
- Akkor hogyan? - vonom kérdőre.
- Ez.. bonyolult.
- Ne gyere azzal, hogy nem érteném meg! Utálom ezt a szöveget. Mondd el az igazat Thomas!
Mindketten idegesen nézzük a másikat. De most ő fordul el hamarabb.
- Nem tudom. Igazából fogalmam sincs. Az istenit Blaire! Nem akarom, hogy bántsanak. Nem tudom hagyni! Szükségem volt.. Szükségem volt a bosszúra azért, amit veled tett az a nyomorul. Érted?
Meghökkenten nézek rá. Még lebegőt venni is elfelejtek. Thomas soha nem nyílt meg ennyire. Mindig olyan elérhetetlennek tűnt, annyira hidegnek, és elutasítónak. Most pedig, ahogy ezeket mondja.. Hirtelen melegem lesz, és bűntudatom, hogy ennyire jól esik ez az egész. Hiszen ölt, nem szabadna, hogy ez megnyugtasson engem. Félnem kéne. Tőle. De hát, hogy tehetném? Csak azért tette, hogy engem védjen, hogy levezesse a dühét, amit azért érzett, mert engem bántottak.
- Thomas..
A kezemért nyúl, és a pulzusom az egekbe szökik. Végigsimít a csuklóm belső oldalán, mire megrándulok.
- Találtál egy Szelénét?
Csak most veszem észre, hogy az indát tanulmányozza.
- Szeléné?
- Igen, ezek.. Várj!
Ha lehet, csak még jobban összezavarodok.
- Gondolj rám!
- Thomas, mi..?
- Csak csináld.
Izgatottan bámulja tovább azt az izét a tenyeremben. Becsukom a szememet, és felidézem, hogy tartott a karjaiban a bevásárlóközpontban, mikor az a Vadász majdnem elkapott. Belemerülök az emlékbe, amibe végig belekapaszkodtam, amíg ő eltűnt, úgy látszik Kanadába. Miattam. Magamba fojtom a sóhajomat, és tovább fantáziálok.
Tom zihálására nyitom ki a szememet. A szeléné gyönyörű világoszöldre váltott. Én is elámulok az árnyalaton. Mint a legszebb fú a világon. De akkor se értem Thomas viselkedését.
- Mi az? - hajolok még jobban az indám fölé.
- Semmi, semmi. - mondja kikerekedett szemekkel.
Elhúzom a számat, ahogy rájövök, hogy nem akar elmondani nekem valamit. Valamit, ami úgy látszik fontos.
- Megkérdezhetem Ron-tól is. - fenyegetem.
- Kérdezd.- suttogja elfúló hangon.
Még morcosabb leszek a válasza miatt.
- Ha ennyire nem fontos, akár el is árulhatod.
- De még mennyire, hogy fontos. Soha ne gondold azt, hogy nem az! Te vagy a legfontosabb az életembe Blair. Mostantól te vagy az.
Meglep a szenvedély, ami kicsendül a szavaiból.
- Fontos vagyok? Neked Tom?
Mire kimondom a szavakat, már meg is bánom. A szám elé kapom a kezemet. Na most jól megcsináltam! Nemmel fog válaszolni, és csak szégyenkezni fogok miatta. Azt kívánom, bárcsak elnyelve a föld, ami még mindig hihetetlenül puha a lábaim alatt.
Lefejti a kezemet az arcomról, felemeli, és egy puszit nyom a tenyerembe.
- Köszönöm.
- Mi? De mit? Kérlek, ne legyél ennyire titokzatos! Nem bírom már elviselni, hogy mindig tudatlanságban hagysz.
- Mindent elmagyarázok, ígérem. Hazamegyek, amilyen gyorsan csak tudok. Addig csak maradj Ron közelében! Meséld el neki, mi történt a szelénével, és érteni fogja. - újra megpuszilta a kezemet. - Minden rendben lesz. Sietek.

***

Mikor magamhoz térek, még mindig Ron ölében ülök. Vagyis inkább a mellkasán fekszek. Fülig vörösödve nézek fel az arcára.

- Beszéltél vele? - kérdezi a kíváncsiságtól rekedt hangon.

Óvatosan bólintok, mert még mindig nem tértem vissza teljesen.

- És?

- Él. - nyögöm ki nehezen.

A tenyeremben még mindig érzem a csókját, még mindig bizsereg a bőröm. Nem csak álmodtam. Ez egyszerűen nem lehet álom. Thomas érez valamit irántam? Biztosan. Senki nem viselkedik így egy baráttal.

- Úton van ide. Már leesett a hídról, de túlélte valami Ryan miatt, mert ellátta a sebeit. - hadarom össze-vissza Ronaldnak.

- Ryan? Mit keres vele Ryan?

Már másodjára veszem észre Ron homlokánál a barázdát. Az ebédlőben is ott volt. Talán az aggodalom miatt?

- Miért, Ryan nem egy egyszerű ismerősötök?

- Ryant mindenki ismeri. Röviden és tömören: zűrös egy alak. Miért van vele Tom?

- Vadászokat ölnek.

- Miért?

Hát erre nem tudom, hogy válaszoljak. Mit mondjak neki? Thomas legjobb barátja, úgyis elmondja neki, ha hazaér nem? Miért ne mondhatnám el? Újra fülig vörösödök, mire Ron zavarodottabban néz, mint eddig valaha.

- Miattam.

- Miattad. - ismételi meg. - Nem értem. Üzent nekem valamit? Ezzel kapcsolatban.

- Szeléné. - bököm ki.

- Tessék?

- Tudod, indához hasonló alakja van, és..

- Tudom, mi az a szeléné, Blair. - int le gyorsan. - Milyen színű volt?

- Hát először mindenféle, aztán türkiz, majd világoszöld. - számolom az ujjaimon. - De mit jelent ez Ron? Thomas olyan furán viselkedett. Még sose láttam ilyennek.

Ronald tátott szájjal nézett rá. Villámgyorsan ledobott magáról a kanapéra, olyan gyorsan, amire csak egy vámpír képes. Ő lihegve állva maradt, majd egy kicsit hátrált, mintha leprás lennék.

- Ron? Mi van itt? Tom csak annyit mondott, hogy te érteni fogod. Kérlek, mondd el nekem is mi ez az egész?

Pár perccel később, mi inkább óráknak tűnt, leült velem szemben, de a tartása még mindig merev volt, és a barázda se tűnt el a homlokáról.

- A szeléné görögül fényt jelent.

- Talál -hümmögök.

- Az érzések szerint változtatja a színeit. Igazából egy érző, lélegző, és táplálkozó lény. A türkiz például a szomorúság. De a világoszöld.. 

Visszafojtottam a levegőt egy pillanatig. Szóval Tom tudta, mit érzek? De mit érzek, ami ennyire meglepte?

- Szóval.. - kereste a szavakat. - A vámpírok ezeket a lényeket másra is használják. Minden fajtámbelinek meg van az egyetlen igazija. A társa, akivel olyan kötelékük van, amit soha senki és semmi nem változtathat meg. Örökre szól. Ez olyan, mint a farkasoknál a párválasztás. Ugyanúgy működik. Mi férfiak ugyanúgy vadállatokká változunk, ami talán az évtizedek alatt változik. Már akinél. Ha egy hím vámpír megtudja, ki a Párja, soha többé nem visel el más hímnemű egyedet a közelében. Az élete árán is megvédi, és soha nem engedi el. Így szól az eskünk. Ezt legtöbbször egy Szelénével derítik ki, hogy ki kihez tartozik. Ilyenkor világoszöld lesz..

Blaire kapkodni kezdte a levegőt.

- Ez akkor most azt jelenti, hogy..?

- Azt jelenti, hogy te vagy Thomas Párja. Soha többé nem enged el téged.

Sziasztok!:) Nagyon sajnálom, hogy eltűntem. A kritika után tényleg nem volt kedvem az íráshoz. Nem tudom, maradtak-e még olvasók, de nagyon remélem, mert csak most jönnek az izgalmasabb részek. Kérlek írjatok véleményt! A kritika után nagyon fontos lenne, hogy tudjam, mit gondoltok! Sajnálom, de ezt tekintetbe véve, csak 3 komment után érkezik új rész. 

Figyelem!

Sziasztok!

Kaptam egy -azt hiszem- építő jellegű kritikát. Fogalmam sincs mit gondoljak erről. Ne legyen itt vita, én kértem a kritikát, vállalom a felelősségét. Mert hát, semmi sem garantálhatta, hogy a kritika írónak ez tetszeni fog. Csak tudjátok, nekem az írás olyan mint az életem. Ha mérges, szomorú, csalódott vagyok, vagy esetleg kicsattanok az örömből, írok. Mindig. Annyi füzetem tele van már, annyi történettel. És azt hittem, hogy ez megy. Hogy én ebben vagyok tehetséges. De mostanra így elbizonytalanodtam. Megmondom őszintén, ez fájt. Mégis ismétlem magam, hogy ez nem a kritika író hibája!

Annyi, hogy nem tudom mikor lesz rész. Ez az egész kicsit leszívott érzelmileg. Ne haragudjatok, kérlek!

A kritika, ha valakit érdekel: http://perfect-blue-ss.blogspot.hu/2015/04/harmadik-kritika-vampires-in-night.html

A blogot csak ajánlani tudom, tényleg tehetséges az írónő.

1.fejezet 9.éj

 A halál órájában

**Blaire**

Három hónappal később

- Anya! Nem láttad a fejér, OMG feliratú pólómat? - kiáltok le.

Tehetetlenül állok a szobám közepén, csupán fehérneműben. A kezemet csípőre téve dühöngök. Nem lehet felöltözni rendesen!

Pár perc múlva kinyílik a szobám ajtaja. Matt lép be rajta.

- Mi a baj? - dobja le magát az ágyamra.

- Nincs meg a pólóm, amit fel akartam venni!

Sóhajt egy óriásit, majd feltápászkodik. Letérdel a szekrényem elé, és gondolkodva néz be.

- Melyik kell?

- A fehér, OMG feliratos. - ismétlem meg nyugodtabban.

- Okés... - motyog.

Nem keresgél sokáig. Sőt! Ki sem túrja az összes ruhámat, csak kirántja azt a darabot, amit eddig kerestem.

- Ezt hogy csináltad? - álmélkodok.

- Az az igazán nagy kérdés, hogy fekete melltartóra ajánlatos-e ezt felvenni. - néz meg jobban.

- Jó, igazad van. - sóhajtok.

Elég furának tűnhet, hogy nem kezdek sikoltozni, mikor a bátyám végigmér. Szégyenlős vagyok, nagyon. De a családom előtt mit titkoljak, mikor ők neveltek fel? Na, ez az!

Újra visszafekszik az ágyamra, én pedig ledobom magam mellé.

- Már megint amiatt vagy ilyen lobbanékony?

 "Amiatt". Nagyon hálás vagyok a testéremnek, amiért nem ejtette ki a nevét a száján. Mégis az eszembe juttatta, és hirtelen magam előtt látom a jegeskék szemeket. Nyelek egy nagyot, és a figyelmemet újra Matthew-nak szentelem.

- Lehet. - vallom be halkan.

Megölel, és ad egy puszit a fejem tetejére.

- Ha nem jön vissza, meg sem érdemel téged. - mondja teljesen komolyan.

- Ezt csak azért gondolod így, és hozod a tudatomra, hogy ne szomorkodjak. - vágok durcás fejet.

- Hát persze! - röhög velem.

Ez meg még furcsább. Hogy egy lehetetlen helyzeten kacagunk hajnalban. Filmbe illő jelenet. Idilli. Akkor nekem miért szökik könny a szemembe?

- De most komolyan. - vált át más hangnembe. - Nem érdemel meg, ha csak így itt hagyott, pont akkor, mikor kórházban voltál. Erre nincs mentség és magyarázat. És ha mégis csak idetolja a pofáját, velem gyűlik meg a baja. - veszi át a féltő báty szerepét.

- Akkor most, hogy túl vagyunk a "testvér-testvér" beszélgetésen, jön a "szülő-gyerek" beszélgetés? - vigyorgok rá.

- Ja, tényleg. Majdnem el is felejtettem! Szóval, van még egy csomó másik fiú az országban. Ne egy miatt bánkódj, mikor van még több száz, aki csak rád vár. - kacsint egyet, majd kimegy a szobámból.

Beletörődötten öltözök fel. Most mégis a fehér pólómnál döntök.
Letrappolok a lépcsőn. Anya éppen gofrit csinál. Mióta Thomas elment, furcsán viselkedik. Mindig a kedvemre tesz, éppen úgy, ahogy a bátyám is. Sokat jelent nekem, hogy ennyire törődnek velem, de sajnos nem tudják megérteni, hogy mit élek át. Én se értem még teljesen. Nem tudom, hogy mi van velem, nem tudom, hogy mit érzek egy.. egy vámpír iránt. Mióta elment, csak rá tudok gondolni, csak azokra a jeges kék szemekre, amik néha meglágyultak, mikor rám nézett. Úgy érzem, mintha az egész, amit átéltem, csak egy álom lett volna. Vámpírok, Angyalok.. A hangok a fejemben.. A Tanács.. Mintha a mi világunkban, egy másik rejtőzne el, amiről az emberek nem tudnak. Egy másik világ, aminek én is tagja vagyok, ha tetszik, ha nem.

***

Az iskolába érve Jennifer rohan felém. A nyakamba ugrik, és majdnem felborít.

- Annyi hírem van! - ujjong.

- Reméltem is, hogy nem hagysz unatkozni. Mesélj! - biztatom.

- Nem-nem. Először te! Hogy vagy? - pillant rám aggódon.

- Sokkal jobban, tényleg.

- Örülök! Annyira hiányoztál. - biggyeszti le az ajkát.

- Miért nem jöttél be meglátogatni?

Közben belépünk a nagy kapun, és a folyosókon sétálva vallatjuk egymást. Nagyon jó érzés újra a barátnőm mellett lenni. Eltereli az amúgy is kósza gondolataimat.

-  Elutaztunk, a héten nem is voltam otthon. Én is most jövök először suliba a szünet óta. - szabatkozik.

- Akkor honnan vannak a nagy híreid?

- Ismersz nem?
- Na ez igaz. Mindent megmagyaráz. - vigyorodom el.
 Semmi sem változott meg körülöttem. A barátnőm pletykál, plázacicák nyávognak a focis srácok előtt, tanárok sietnek aktákkal, a lúzerek meghúzódnak a sarokban, a csengőnek még mindig rettenetes a hangja. Ez most olyan messzinek tűnt. Ez nem az én életem. Az én világomban vámpírok, angyalok, vadászok harcolnak, tanácskoznak, még ennél is furább lényekkel. És most mégis visszakerültem oda, ahova megszülettem.
- Nem is tudod, mennyien beszélnek rólad. - suttogja Jenny.
- Mi? - kapom fel a fejem.
- Hát tudod... Adam miatt.
- Mi van vele?
- Még senki nem mondott nemet neki. - magyarázza. - A ribancai kibeszélnek, de a normálisabb csajok istenítenek.
- Szuper. - dünnyögöm.
Mikor belépünk a matekteremben, sutyorgás kezdődik. De jó lesz, népszerűnek lenni. Csodás...
Ledobom magam a helyemre, és előveszem a füzetem, hol is tartunk most. Több szék nyikorog körülöttem. Mikor felnézek látom, hogy körém ültek. Egyik oldalamon Adam régi haverja, elég menő srác. Másikon egy lány, és mikor ránézek elmosolyodik. Mögöttem és előttem is elég sokan felsorakoztak. Még jobb.
Megrázom a fejem, és idegesen kezdem rágni az alsó ajkamat, mikor észreveszem, hogy nincs kész a házim. Ez a nap nem lehet már rosszabb.
Körbenézek, hogy valakitől segítséget kérjek. Jenny-től nem kapom meg, neki úgy sincs soha leckéje. Tovább pörög az agyam. Nyílik az ajtó, és hangos röhögéssel betömörülnek a footballisták. Fel se nézek, mikor egyikük a padom mellé ér.
- Húzás, ez az én helyem! - rivall rá a mellettem ülőre.
- Hé! - most már ránézek.
Eláll a lélegzetem, mikor meglátom Adamet, és a barna szemeit. Persze a lélegzetelállító mosolya sem marad el, gödröcskéi is megjelennek. Csak sajnos ez nálam nem használ.
A lány feláll, és átsétál egy üres padba.
- Várj! - kiáltok utána.
- Igen?
- Ide tudnád adni a leckét, kérlek! A tanár így is utál már. - húzom el a szám.
- Az a baj, hogy nekem sincs. Sajnálom.
- Mindegy.
Király...
Jeremy, a mellettem ülő fiú, előveszi a füzetét, és a padomra dobja.
- Tessék. - kacsint rám.
- Kösz.
- De jössz nekem eggyel kiscsillag. - röhög fel.
- Én meg mindjárt agyonbaszlak. - néz fel kedvesen Adam.
Két tűz között ülöm végig a matekórát.

***

Az ebédszünetem ugyanúgy telik. Leülök Jenny mellé, és úgy teszek, mintha figyelnék arra mit pletykál már megint. Nem sok étel van a tálcámon, csak egy joghurt, az is a kisebb fajtában. Nagy nehezen eszek belőle pár kanállal, amíg az asztal kockás terítőjét bámulom.
- És állítólag Adam kiakadt, hogy nem sikerült téged meghódítania. Mindenki erről beszél. Sőt, Melanie még...
A barátnőm egyszer csak abbahagyja a locsogást, és levegő után kap. Mivel ez nála nagyon szokatlan, felkapom a fejem és körbenézek. Nem kell sokáig keresnem az okot, hogy Jenny miért némult meg.
- Leülhetek? - mosolyog rám barátságosan Ron.
Ő az egyetlen személy, aki hasonlót érez, mint én. Ő az egyetlen bizonyíték számomra, hogy nem csak képzeltem az egészet, és, hogy nem bolondultam meg.
- Csak nyugodtan.
A fiú haja most is szépen kifésülve, ahogy mindig. Kedves mosolya sem marad el, ahogy Jenny-re néz. A szokásos világos farmerét hordja, egy fehér, kockás pólóval. Ugyanúgy néz ki, mint mindig, én mégis észreveszem a zöld szemeiben azt a szomorú csillogást. Úgy látszik, másnak nem tűnik fel, mert a fiú jól titkolja, hogy gondjai vannak.
- Milyen órád lesz? - kérdezi tőlem.
- Történelem.
- Nem mára kellett volna az a project?
- Biztos.
Jenny megrúg az asztal alatt. Haragosan nézek rá, Ron pedig úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy milyen flegmán viselkedek vele. De én látom rajta, hogy lehull a maszk, és kíváncsi kifejezés ül meg az arcán. Sóhajtok egyet, és a barátnőm felé fordulok.
- Kettesben hagynál minket? - próbálom a legkedvesebb hangommal kérdezni.
Jenny először meglepettül néz rám, majd durcás képet vág.
- De, természetesen. - dünnyögi, és feláll.
Még csak el se köszön, de most egyszerűen nem tör rám a bűntudat. Túlságosan érdekel, hogy Ronnak vannak-e hírei Thomas-ról.
- Na? - kérdezem türelmetlenül.
Nagyot sóhajt, és gondterhelten néz rám. Tudja mire vagyok kíváncsi.
- Tegnap este volt egy látomásom.
Ez az egy mondat az életet jelentette nekem.
- Láttam.. Láttam, hogy harcol, három Vadásszal egyszerre. Egy folyó mellett, aminek azt hiszem Ottawa a neve. Beleesett - a semmibe mered, úgy idézi vissza a történteket.
Ez pedig a világom szétesését.
Könnyek gyűltek a szemembe. Nem.. Nem ez lehetetlen. Képtelen voltam felfogni, hogy ilyen történhet. Mintha most is csak egy rémálomba csöppentem volna. Ez nem a valóság. Nem lehet az.
Nem próbáltam visszatartani a könnyeimet, képtelen voltam rá. Hangosan zokogni kezdtem az ebédlőben, és nem érdekelt ki hallja meg. A fájdalom elviselhetetlen volt, és minden másodperccel csak intenzívebb lett.
Valahol még érzékeltem, hogy Ron a hátamat simogatja, és beszél hozzám. De mintha víz alatt lettem volna, nem értettem semmit, csak az összemosódó hangját. Thomas nevét ismételgettem magamban. Vagy ki is mondtam hangosan? Nem tudom. Semmit se tudtam.

***

Puha párnák között ébredtem. És Tom illatát éreztem. Elégedetten sóhajtottam fel, és nyugodtam meg. A fiú után kutattam mellettem. De nem éreztem mást, csak az üres ágyat. Felpattant a szemem, és körülnéztem. Thomas nem volt sehol. És én se tudtam, hol vagyok. Idegesen fészkelődni kezdtem a vastag takaró alatt. Már nem volt kényelmes. Fullasztónak találtam.
Gyorsan  felkeltem az ágyból, és az ajtó felé siettem. Lépcső vezetett a földszintre. Nem bíztam a lábaimban, fogalmam se volt, le tudok-e jutni épségben. Más választásom nem volt, így hát nekivágtam. Bukdácsoltam egy keveset, viszont nem estem el, ami jó hírnek számított. Lent ment a televízió, és Ronald ült a fotelben.
- Felébredtél?
És akkor minden beugrott. Hogy hol vagyok. Thomas szobájában ébredtem, az ágyában. Ahova ő már soha többet nem tud lefeküdni. Újra könnyek gyűltek a szemembe, és szipogni kezdtem. Fájt. Minden lélegzetvétel fájt.
Ronald villámsebességgel mellettem termett, és az ölelésébe vont. Más helyzetbe elhúzódtam volna. De ebben a pillanatban jólesett. Úgy kapaszkodtam belé, mintha egy mentőöv lenne. A következő pillanatban már a kanapén ültünk. Ronald az ölébe húzott, és lassan ringatni kezdett. Miután sikerült megnyugodnom, felemeltem a fejem a mellkasáról.
- Meghalt?
- Nem tudom.
És én újra sírni kezdtem.
Nem tudom, hogy mióta vagyunk itt, hogy mióta sírok. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Csak Thomas volt az, akire gondolni tudtam.
- Ki kell derítenünk, mi történt vele! - határozott Ron.
- Nem egyértelmű?
- Nem. Egy vámpírnál sose lehet tudni.
Kicsit bólintottam.
- Merre kezdjük?
- Rákerestem, hogy merre van az Ottawa folyó. Kanada.
Kikerekedett szemekkel néztem fel rá.
- Amerikába akarsz utazni?
- Először meg kell próbálnod kapcsolatba lépni vele.
- De hát a legutóbbi sem sikerült jól.
- Tudom. - sóhajt mélyet. - De ezt a kockázatot vállalnunk kell, ha meg akarjuk találni.
Megborzongtam. Igaza volt.
- Én nem kényszerítelek semmire. Ha nem akarod, nem kell.
- De. Megteszem. - nyeltem nagyot. - Mikor?
- Amilyen hamar csak lehet.
- Akkor most.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Ron, kicsit kételkedve.
- Igen.
Tudtam, hogy fájni fog. Borzalmas lesz, olyan mint a kórházban. De ha Thomas-ról van szó, bármire képes vagyok. Alig ismerek magamra. Egy vámpír miatt teszem meg. Egy vámpír miatt, aki sokat jelent nekem.
Aprót bólintottam Ron felé, majd behunytam a szemem.

Figyelem!

Sziasztok!

Mentségem nincsen, hogy miért nem írtam folytatást. Ihlet sem volt, kedvem sem volt, és kellett egy kis nyugalom. Most, így egy év elteltével, hiányzik a blogolás, és az írás. Sajnálom, hogy sokat vártatok, és mégsem történt semmi. Már nem is tudom, hogy van-e még olyan, aki várja a részeket. Ha vagytok még, drága olvasóim, kérlek titeket, kommentbe írjatok nekem, hogy tudjam, van-e még értelme tovább folytatni ezt a történetet. 

Köszönöm!:)

1.fejezet 8.éj

Anglisz Mód

**Blaire**

- Tessék?! - kapok levegő után. - Mi az, hogy eltűnt?

A gép hangos, őrületes csipogásba kezdett mellettem. Ronald arcán szomorúság és aggodalom tükröződött. Pedig nem kell itt miattam aggódni, inkább Thomast kéne félteni. Számomra felfoghatatlan ez az egész misztikus világ, és most hirtelen ez is. Eltűnt. Eltűnt. Csak ismételgetem magamban a szavakat, de megemészteni nem tudom.

- Beszélj már! - kiabálok, kissé már hangosan.

- Blaire, semmi baj! Nyugodj le, hogy mindent ami tudok, elmagyarázzak neked. Rendben? - válaszol higgadtan.

Veszek egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az eredeti formám. Kikészültem. Ez így túl sok. Hogy hiheti azt, hogy pár perc alatt, csak úgy lenyugszom?! Most tudtam meg olyan információkat, amiket eddig a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna. Semelyik ember sem tudja mi van igazán körülötte. Hogy kik leselkednek rájuk. Olyan lények amik csak a filmekben léteznek, vagy akár könyvekben.

Kívülről normálisnak tűnök már, viszont belül ordítok. Ráemelem végre a fagyos tekintetem Ronaldra. Ezt az arcot talán még Thomas is irigyelné tőlem.

- Hallgatlak. - szűröm ki a fogaim közül.

- A helyzet az, hogy fogalmam sincs Tom hollétéről. - vonja meg a vállát.

A közömbösségétől úgy érzem mindjárt robbanok.

- Mi az, hogy nem tudod?! Akkor meg mi a francról akartál magyarázni? - kelek ki magamból teljesen.

Az arcom lángba borul a dühömtől, már nem fagyos. Sokkal inkább tüzes. A szemeim pedig villámokat szórnak a székben ülő fiúra. Pont úgy nézhetek ki mint egy eszelős pszichopata.

- Azt, hogy én talán nem tudom, viszont te igen.

- Honnan kéne? Nem borulnék ki, ha én tisztába lennék a helyzettel! Miért ment el? Önszántából egyáltalán? És ha már annyira "öribarik" vagytok, miért nem kerested már meg?! Az isten szerelmére, hogy semelyikőtök nem tud rendesen beszélni! Minek titokzatosnak lenni Ronald? Minek? Hogy felhúzd az agyam még ennél is jobban?!?

- Eszembe sem jutott ilyesmi, erről biztosíthatlak. - ejt felém egy mosolyt. - És nem is vagyok titokzatos. Az inkább Tom jelleme. Ha hagytad volna, hogy már elsőre végigmondjam, talán már rág tisztában lennél mindennel.

Duzzogós pofát vágok, de a dühömet sem tudom elrejteni.

- Tehát. Én nem tudom merre van Thomas, te viszont kiderítheted. Nem tudom képes vagy-e rá, vagy sem. Ezért is jöttem. Tom elment, egyszerűen felszívódott. Szerintem, ezt teljesen önszántából tette, ugyanis cuccokat is vitt magával. Ha elrabolták volna, akkor a házunk másmilyen állapotban állt volna utána, sőt, nem is hiányoznának a dolgai. Meg azért nehéz lehetne egy vámpírt csak úgy elhurcolni. - gondolkozik egy ideig, majd folytatja. - Szóval. Ugye ti ketten Hallók vagytok, ezért tudtok kommunikálni egymással. Csak a távolság konkrét. Képes vagy messziről is hallani mit mondd, de nem tudom kifejlett-e már annyira a képességed, hogy te is tudj vele beszélni. Ez az embertől függ. Minél közelebb állsz az illetőhöz lelkileg, minél jobban ismered, annál távolabbról is tudsz vele szótváltani. Érted?
- Azt hiszem igen.
Szóval nekem kell ismernem hozzá Thomast. Hát kudarcra van utalva az egész. Semmi, az égvilágon semmit sem tudok róla. Akkor mennyi az esélye annak, hogy kiderítem merre is van. Nulla.
- Ronald, szerintem ez nem fog menni. - vallom be.
- Pedig muszáj megpróbálnod! Erre születtél, ezzel az erővel. Mennie kell! - győzköd.
Behunyom a szemem, és Thomasra gondolok. Keresem a kapcsolatot közte és köztem. Ha egyáltalán létezik ilyen. Mélyre nyúlok az elmémmel. Keresgélek, de mintha vaksötétben keresném a tűt. Egyre jobban elnyel a sötétség belülről, szinte már magával húz. Csábít.
- Merre vagy Thomas, hová tűntél? - ordítok a semmibe.
Válasz nem jön, én pedig kétségbeesésemben nagyon-nagyon mélyre kerülök. Nincs már semmi ami a felszínen tartson. Zuhanok. A végtelenségig zuhanok...

***

Még mindig sötétség. Szédülök, hányinger gyötör. A hasam is szúr. De legjobban a fejem hasogat. Hangosan zokogok fel, elveszve. Hol a kiút? Hová kerültem? Összegörnyedek a fájdalmaktól amik rám törnek. Az életemet akarják. De nem adom át magam a kínoknak. Hangosan zokogok, viszont nem zuhanok tovább. Mint a lift, mikor egyszer csak megakad, úgy szorulok én is két valami közé. A fájdalmak nem múlnak, és hangosabban is bőgök. Nem vérzek, egy karcolásom sincsen. Mégis, mintha korbácsolnának. A halált kívánom ehelyett.

- Blaire... - hallom Thomas hangját.

- Thomas! - kiabálok a kínjaim között. - Nagyon fáj!

- Tudom. Hidd el tudom. Mindjárt elmúlik. - a hangja már meggyötört és fájdalmas, mintha ő érezné azt amit én.

- Nem bírom! - sírok tovább.

Csak egy halk nyögés hallatszik. Aztán minden a régi. Csönd telepszik rám és a kínjaimra. Csak az én hangos, kétségbeesett sikolyaimat hallani.

- Merre vagy? Thomas, nem látlak! - ordítok.

Vergődök, összegörnyedek, sikítok, de semmi sem segít. Fájdalom. Kín. Kétségbeesés. Félelem.

Majd egy jéghideg kéz végigsimítja a testem. Libabőrös leszek a hideg miatt, viszont örülök, mert egy csöppet kevesebb a fájdalom. A kéz visszahúzódna, de én utánanyúlok, mint egy mentőövért a háborgó tenger közepén. A végtag tulajdonosa az ölelésébe von. Megborzongok a felismeréstől, kihez is vagyok ilyen közel.

- Shh... - ringat. - Minden rendben.

***

- Blaire! - szólongat egy fiúhang.

Fáradtan nyitom ki a szemem. Nem érzek semmi. Nem fáj, nincs pokol! Nyugodtan és kimerülten süppedek bele még jobban az izzadságtól úszó kórházi ágyba.

- Na? Sikerült? - kérdez Ronald. - Már vagy 15 perce mozdulatlan voltál. Azt hittem elaludtál. - kuncog.

Mozdulatlan? 15 percig? De hát... De hát, én órákig szenvedtem, sírtam, sikítottam, vergődtem a poklok mélyén!

- Blaire! Sikerült?

- Micsoda? - kérdezem csodálkozva.

Nagyot ásítva hunyom le a szemem. Kimerített ez az egész. Nem érdekel hol voltam, miért, és mit történt egyáltalán. Örülök, hogy végre újra biztonságban vagyok, gyötrődések nélkül.

- Tudod hol van Tom? Beszéltél vele? - hadarja izgatottan Ronald.

- Beszéltünk. - motyogom.

- És? Hol van?

- Fogalmam sincs.

- Mi az, hogy fogalmad sincs?! -háborog most ő. - Nem mondta meg?

Az utolsó mondata elmosódik számomra, és már alszok is. De előtte még hallom, hogy valaki suttog a fejemben.

- Aludj nyugodtan. Senki sem bánthat...

**Thomas**

A társam egy éles pengét dob felém. Felugrok, és elkapom a markolatánál. Nem késlekedem, a nyomorúságos Vadász szívébe döföm azt.

- Azt hiszed ezzel vége? Több százan vagyunk, ifjú vámpír. Ne légy naiv, ez a te fajtádra nem jellemző. Ha nem én, majd egy másik Vadász öli meg a Hallót. - suttogja reszelős hangján.

Kegyetlenül megforgatom a pengét a testében, mire fájdalmasan nyög. Az utolsó hang, ami kijött azon a mocskos száján.

- Ki a következő? - kérdezi Ryan a hátam mögül.

- Tippem sincs. Akit találunk. - vonok vállat.

Egy erőteljes mozdulattal kitépem a tört a hullából. Átnyújtom Ryannak, aki a tokjába dugja a fegyvert. Én is felveszem a messzire gurult kardom, és az övtartómba csúsztatom, éllel lefelé.

- Gyerünk! - sóhajtok.

Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, és megyünk tovább. Gyilkolni...
Amióta megtörtént az a baleset a bevásárlóközpontban, egyre több Vadász kerül elő, Blaire miatt. Most Amerika - Északi partjainál mészárlunk. A mai napon már hatot megöltünk, ha nem többet. Érzem, hogy az izmaim elernyednek, és már nem érzek fájdalmat se kimerültséget. Nem tudom, egészséges-e ez az állapot. Talán túl sok volt ez mára, de ezt Ryannak sose vallanám be. Gyöngének és esetlennek tűnnék. Na és hát ő mindennek az ellentéte. Most is csak azért van a segítségemre, mert szeret keresztbe tenni a Tanácsnak. Fogalmam sincsen, hogy maradhatott életben ennyi bűn után. A Tanács sem a régi már. Én csak örülni tudok, hogy nem vadásztak még le minket. De ennek is biztos eljön az ideje. Addig csak az a dolgom, hogy minél több Vadászt gyilkoljak meg.
Kicsit megnyugszom a hangjától. Hogy hallottam még reggel. Arra keltem, hogy valaki sikít. Csak pár perc múlva jöttem rá, hogy ez Blaire. És nem, egyáltalán nem könnyebbültem meg. Nem is tudom, ki mondta, hogy ajánlatos angilsz módba esni. Bár az egyedüli személy, aki a közelébe férkőzhet a tudtom nélkül, az Ron. Sajnálom, hogy nem mehetek haza megleckéztetni azért, amit Blairrel tett. Mindegy, hogy direkt, vagy véletlenül. 

Sajnálom, ha rövid lett. De legfőképp a késést sajnálom. Tudom, hogy minden blogger a tanulás számlájára írja ezeket a hibákat. De hát ha tényleg így van.... Én sem tudok mást mondani erre.

Nagyon szívesen beszélnék az olvasóimmal. :) Ha van kedvetek itt megtaláltok : perwinkaa@gmail.com

1.fejezet 7.éj

Igazság

**Blaire**

Valami fehér szobában ébredek. Az ágy, az asztal, a székek, az ajtó, a függöny mind ugyanolyan színbe bújtatva. Oldalra fordítva a fejem pont rálátok az óriási ablakra. Amin kívül csak úgy zajlik az élet! Családok sétálgatnak a parkban, a gyerekek pedig fogócskáznák. A velem egykorúak a megállóba bohóckodnak, és időnként röhögőgörcsöt kapnak. Elmosolyodom a látványon, ahogy az egyik lány már a földön hever, és a hasát fogja. Néhányan biztosan hülyének nézik, de ha jól érzi magát, csak rajta!

Elég magasan lehetek, mert mindent fentről látok. A fának, ami majdnem az egész látóterem betakarja, csak a nagy lombját látom. Azon kismadarak üldögélnek. Gondolom csiripelnek, mert néha-néha megmozgatják a csőrüket egymás felé. Hallani ugyan nem hallom a folyamatos csipogás miatt, ami mellőlem jön. Ilyen frusztráló hangot csak a filmekben észlelni. Monoton, egy hangon csak "bíp, bíp, bíp". Azoknál a jeleneteknél van, ahol a főhősünk/főhősnőnk egy kórházban jár.

Nagyot sóhajtok, és reménykedem, hogy hamisak a feltételezéseim. Újra az ablakhoz fordulok. Egy parkoló terül el a fa tövében. Sajnos nagyon ismerős a környék. Kezdem elfogadni a kórház iszonyatos gondolatát, mikor a csuklómba éles fájdalom nyilall. Odanézek, de bár ne tettem volna! Ugyanis egy óriás tű áll ki belőle. Idegesen, szaggatottan fújom a levegőt. Általános óta semmitől sem féltem. Kivéve a tűket. És ugye a vámpírok gondolatát.

Mellettem egy fehér ruhás nő ügyködik a csipogó gépen. A haja fekete, szeme szürke. Olyan alacsony volt szegény, hogy engem azonnal manóra emlékeztetett.

- Hogy érzi magát? - kérdez, miközben a papírjaiba mered.

Csak nyomja a betanult szöveget. Hallani a hangvételén. Udvariasan kérdez a hogylétem felől, bár tudom, hidegen hagyja. Mármint, ez a munkája, de érzem, hogy ezt minden betegtől megkérdezi. Ugyanígy, ugyanazokkal a szavakkal.

- Egészen jól.

És tényleg így érzek. Tudom, hogy nem ugrik be valami. Valami rossz, de fontos dolog. És ennek örülök. Ebickélek még a boldog tudatlanságba! Addig, amíg lehet...

- Mi a bajom? - bököm ki azt, ami már nagyon idegesíti a csőröm.

- Horzsolások, zúzódások, megrándult csukló, zsibbadt és gyönge láb. - sorolja. - Tudja, hogyan szerezte a sérüléseit?

- A bolt... - dadogok.

A nő felém kapja a fejét. Látom rajta, hogy kíváncsi és nem éri be ennyivel. Csak hát, én nem tudom mennyit is mondhatok el neki.

- Jajj, hát maga is ott volt? - enyhül meg az arca. - Nem csodálom, hogy ön is ide jutott.

- Én is? Vannak mások is?

- Hát persze! Rengetegen. Nem nagyon bírjuk a sok beteget. Majdnem minden szoba foglalt, és mi csak szambázunk ki, s be az ajtóikon. - csóválja a fejét. - Hogy történhetett ez?

- Pontosan mi is történt?

- Maga nem is tudja? - lepődik meg az ismertségünk alatt először.

- Kéne? Nem is nagyon láttam.

A féligazság nem hazugság. Ugye?

- Erről beszél az egész város. De persze te kómában voltál. Bocsáss meg! Mondtam, hogy sokan vagytok. Nehéz mindenkit megjegyezni.

Hirtelen rettegés tör rám. A tudatlanság. Hát nem mindig jó. Ami a szívemen, az most is a számon.

- Meddig voltam öntudatlan?

- Egy hétig. De ne aggódjon, semmi maradandó sérülése sincs. - biztosít félmosollyal.
Hét nap, az hosszú idő. Addig egy csomó minden történhet. Akár az iskolában, vagy azon kívül. Nem tagadom, hogy Thomasra gondolok. Vajon mit csinálhatott egy hétig?
A legjobban az szomorított el, hogy mikor felébredtem senki sem ült itt mellettem. A filmekben ez nem így szokott lenni? A sérült felkel, és a barátja/családja/szerelme mellette virraszt. Viszont az én szobámba csak egy nővérnek volt kedve bejönni. A bátyám, anyu, vagy Jenny? Ennyire kicsi vagyok ebben az óriási világban? Ennyire nem számítok?
A nővér elköszönt, és biztosított, hogyha bármire szükségem lenne csak nyomjak meg egy gombot. Kicsit szomorkásan, de megköszöntem. Ezután csak néztem ki a fejemből. Próbáltam rendet rakni ott bent. Ami nem kell, azt bezárom a már jól ismert ajtó mögé. Semmi életkedvem nincsen rossz dolgokon gondolkozni. A legjobb lenne kikerülni innen. Sose bírtam a kórházakat.

***

Nyílik az ajtó, és én felemelem a fejem. Két nap telt el. Két hosszú nap ismerősök nélkül. Matt felhívott és elmondta, hogy nem bír bejönni, mert anyu rosszul van és nem hagyhatja egyedül. Még egy ok az aggódásra. Több információ el sem fér már bennem.

Ugyanaz a nővér jön be, akit a felébredésemkor láttam. Az arcán mosoly mind mindig. Élettel teli, szép nő. Sok dolog, rengeteg beteg. Mégis csak úgy virul. Meg kell kérnem, hogy ezt nekem is tanítsa meg!

- Látogatója érkezett, Miss Brooks! - vág a közepébe.

Milyen gyorsan tanulok! Most pont olyan boldog vagyok mint ő. Matt jött be mégis? A jó hírrel, hogy anyu már meg is gyógyult, csak egy kis nátha kapta el. Vagy éppen Jenny az új hírekkel. Mert biztos van egy csomó!

- Fogadóképes? - kérdez vigyorogva a nő.

- Hát persze!

- Akkor be is hívom.

Ezzel kitáncikál a folyosóra. A nővér mögött becsukódik az ajtó, és hiába leskelődök, nem látom ki jött hozzám. A szívem kihagy egy ütemet, mikor megfordul a fejemben a harmadik ember gondolata. Thomas jött be nevetve, hogy ez csak szívatás volt? Hogy sajnálja a kórházas ügyet mert nem akart így megijeszteni? A tenyerem akaratom ellenére lesz nyirkos.

Türelmetlenül várom, hogy belépjen valamelyikőjük. Csak, hát mikor eljön az alkalom nem az jön be akire vártam. Az ideges mosolyom az arcomra fagy, amíg a fiú közelebb ér.

- Szia! Remélem nem zavarok. Hogy vagy? - kérdezi udvariasan Ronald.

- Te?

- Én?

- Te... Te mit keresel itt? - dadogok zavartan.

- Jöttelek megnézni.
- Miért? - kérdezem értetlenül.
Leül az ágyam melletti székre velem szembe. Én oldalra fordítom a fejem, hogy rálássak. A szőke haja rendezett, az inge kiválóan vasalt, a fekete nadrágjával együtt. És szemet szúr a Converse cipője. Úgy látom, ő is bolondul ezekért a lábbelikért. Még egyszer sem láttam-e nélkül. Talán mégis több közös van bennünk, mint először hittem?
Észrevettem, hogy beáll a kínos csönd, és ő feszengve néz ki az ablakon. Ki az ablakon, ahogy én is minden nap teszem. Más elfoglaltságom ugyanis nincs.
- Miért jöttél? Miért akarsz "megnézni"? Ahogy látod, tökéletes állapotban vagyok. - töröm meg a csöndet.
Kicsit csípős volt, de mostanában nincs is jó kedvem. Éjjel-nappal csak agyalok. Persze Thomas jár az eszemben, de nem olyan értelemben. Azon gondolkozom mennyi igaz ebben az egészben. Abban amit mondott. Ott voltam az áruházban vele, a "vadásszal". Hallottam, ahogy ifjú vámpírnak szólítja. És biztos nem álmodtam, ugyanis a nővér is tud a támadásról. Meg amúgy is, mi másért lehetnék itt? Mi lehet az igazság?
- Thomas miatt jöttem... - kezd bele egy sóhajtással.
- Ő kért meg? - ámuldozok.
- Hát nem egészen.
Az álmaim szertefoszlanak a rózsaszín köddel együtt. Hát persze, hogy nem ő küldte! Ha be akart volna jönni, bejön. Nem pedig Ronaldot küldi, mint egy postagalamb. Annyira azért mi sem süllyedhetünk le a dedósok szintjére.
- Akkor? - türelmetlenkedem.
- Először ígérd meg, hogy végig hallgatsz! Nincs igényem arra, hogy engem is melléd fektessenek, mert szerinted megbolondultam.
Bólintok, és közben megpróbálom felkészíteni magam a legrosszabbra. Több dolog is megfordul a fejemben, de minden ötletet elutasítottam. Gőzöm sincs, mit akar Ronald.
- Thomas mondta, hogy mesélt neked rólunk. - kezd bele.
- Ne már, hogy te is ezzel a vámpíros dologgal jössz! Megértem, ha a haverod hülyéskedni akar, de, hogy te is ilyen lennél...! - fakadok ki.
- Kérlek, hallgass végig! Megígérted. - emlékeztet.
- De akkor nem tudtam, hogy erről lesz szó!
- Legalább azt had mondjam el neked, ami rád vonatkozik. - könyörög.
Már utasítanám el, amit szerintem észre is vesz, mert újra próbálkozik.
- Kérlek! A biztonságod érdekében.
- Eddig senki, és semmi sem akart bántani, akkor most miért?! - kezdem felemelni a hangom.
- Ezt szeretném elmondani. Ha lenyugodtál, el is kezdem. - sóhajt, majd megrázza a fejét.
Keresztbe fonom a karom, és dühös tekintettel várom, hogy belekezdjen.
- Nem tudom mit mondott neked pontosan Tom. Kérlek, ha valami nem világos, vagy kíváncsi vagy valamire akkor csak szólj! Azt biztos tudod, hogy Halló vagy...
- Várj! Elmagyarázod, mi ez az egész? De rendesem, úgy, hogy én idióta ember is értsem. - a hangomból maró gúny hallatszik. - Mi ez a Halló dolog? Miért én vagyok az utolsó? Mi van?!!
- Oké, akkor kezdjük a történelemnél. - forgatja meg a szemeit. - Vannak az átlagos halandók, akiket ti embereknek hívtok. Mint például a bátyád. Aztán vannak olyan emberek, akik többet tudnak, mint a társaik. Ezek a Látók, Hallók, Szaglászok, és az Álcázók. Szerintem a nevük alapján kitalálod mire képesek. De a biztonság kedvéért magyarázok. A Látó halandók, töredékeket észlelnek a jövőből. Csak egy villanásig. Egy kis kép, amit később valósan látni fognak. A Halló halandók, gondolatokkal beszélnek a társaikkal. Fontos, hogy csak két Halló tud kommunikálni. Nem lehet olyan személlyel akinek nincs meg ez a kiváló képessége. A Szaglászok olyan nyomkövető szerűségek. Elég egy kép a személyről, és ők megérzik merre van az illető. Az Álcázók nem valami feltűnőek. Visszahúzódó, szerény alkatok, akiket észre sem veszünk. De néhányuk elég veszélyes lehet. Attól, hogy nem látod, az ellenséged, nem fordíthatsz neki hátat! Sose felejtsd el! - fejezi be.
A sok információt próbálom magamba szippantani, de ő már folytatja is.
- Ezek után vannak a felsőbbrendűek. Vadászok, Angyalok, és Vámpírok. Kezdjük az Angyalokkal. A nevük alapján valami szent dolgot képzelhetsz el. Na ez óriási tévedés! Az Angyalok könnyen befolyásolják a döntéseinket. Képesek emberbőrbe bújni, és ártatlannak tűnni. A Vadászok a Tanács csatlósai. Ők végzik a piszkos munkát. Öldökölnek az uraik helyett. Olyan halandókra vadásznak, akiknek különleges képességeik vannak. Ezt mind azért, mert az emberek képesek ezt fejleszteni. És ha csúcspontra ér, meghaladja a felsőbbrendűek hatalmát. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. És itt a válasz arra, hogy miért te vagy az utolsó Halló. - tart szünetet.
- De ez nem teljesen igaz. - tűnődök el. - Azt mondtad, hogy csak olyanokkal tudok beszélni, akiknek megvan hozzá a képessége. Akkor Thomas?
- Igen. Most jövünk mi, a Vámpírok. A mi fajtánk elég kifinomult. Nehéz minket teljesen megérteni. Gyorsabbak, erősebbek, hajlékonyabbak és fürgébbek vagyunk. Az érzékszerveink meghaladják a csúcsragadozóékat. Emellett mi is kapunk képességeket. Születésünkkor csak rántukmál valamit a Tanácsfő. Valami olyat ami szerinte illik hozzánk.
- Te mit kaptál? - érdeklődök.
- Látó vagyok. - mosolyodik el szélesen.
- És akkor Thomas pedig Halló.
- Pontosan.
- Te is csak képeket látsz a jövőből?
- Nem. A Vámpírok felsőbbrendű lények. Képességeink kissé erősebbek mint a halandóké. De ha az emberek fejlesztik, megközelítik a mi erőnket is. Én mondjuk töredékek helyett, két perces filmet látok. - büszkélkedik.
- Miért nem Thomas mondta el? Miért nincs itt?
Átfésüli a haját a kezével, és aggódón rám néz. És én ebből már tudom, hogy baj van. Az én képemre is kiül a rémület, miközben Ronald megköszörüli a torkát.
- Eltűnt.

Sziasztok!

Elnézést kérek a sok késésért. Sok dolog történt, és kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszek. Tudom, nem ok erre a csomó nélkülözött időre. Istenem, 18 napig nem volt rész! Ez borzadalom... förtelem!

Azért remélem megmaradtak a kis rajongóim :* Hiányoztatok, ugye tudjátok? Remélem én is nektek. :D

1.fejezet 6.éj

Információk

**Blaire**

Biztonságban érzem magam, az erős karok között. A hang, amit az előző napokban hallok, most hirtelen nagyon ismerőssé válik. De nem tudok normálisan gondolkozni, miközben egy agyonvert bevásárlóközpontban remegek. Aki meglökött, és aki elkapott, azok mind külön személyek. Mintha az egyik maga a megtestesült gonoszság lenne, míg a másik egy mennyből szált angyal. A kettő közül az agyal az, aki hozzám beszél.

Blaire, Blaire nyisd ki a szemed! - mormolja.

Nagy nehezen megteszem amire kérnek. Nem mentem vele sokra, ugyanis még mindig koromsötét van. Viszont a jegeskék szemeket mindenhol felismerném, bármilyen körülmények között. Orcáink között alig két centiméter távolság van. A szívem megiramodik, és úgy érzem kiszakad a mellkasomból. Még sose voltam ilyen közel Thomashoz.
- Vadász vagy, jól gondolom? - kiált Thomas.
- Ki más lehetnék ifjú vámpír? - kérdez vissza a hang.
Nem a közelünkben szólal meg, a hangja elmosódott a levegőben. De nem is ezen voltam annyira kiakadva, inkább azon, hogy nem értem miről is van szó. Vadász? Aki az erdőben állatokat ejt el, és eladja, vagy éppen megsütve megeszi otthon? Nem, többről van szó. Mit keresne itt egy erdőlakó? Bevásárlóközpontban?
És mi az, hogy ifjú vámpír? Azonnal a furcsa álmom jut eszembe Thomasról. Ahogy az én véremet szívja a koszos hídon. Megrezzenek a gondolattól.
Nincs semmi baj. Biztonságban vagy... - beszél hozzám.
- Én a te helyedben békén hagynám a lányt. - szól most a támadómhoz.
- A Tanács nem fog örülni neki, hogy egy ilyet védelmezel ifjú.
- Az legyen az én gondom. - szűri a fogai közül.
- Te tudod... De vissza jövök érte! Egy ilyen sem maradhat életben.
Majd egy másodperc múlva ajtócsapódás. Thomas nagyot sóhajt, és szorosabban fog. A fejemet a pólójába rejtem, én sem tudom miért. Talán a biztonságérzet miatt, amit nyújt. Most teljesen összezavarodtam, jobban mint eddig.
Gondolom sok kérdésed van.
Igen. - válaszolom.
A számhoz kapok. Nem mondtam ki a szavakat. Csak ömlöttek "belőlem", akaratom ellenére. Halkan zihálni kezdek. Mi van velem?
Shh, semmi baj! Ez teljesen normális. Örülök, hogy megtaláltad velem a kapcsolatot.
Nem, ez nem normális. Hallom a saját fejemben más hangját, és a gondolataimat máshoz tudom eljuttatni. Ez biztos nem megy minden második embernek, akkor meg csak arról lehet szó, hogy egy szörnyszülött vagyok. Talán Matt is képes ilyenekre? Nem szólt, mert szégyenli? Titokban tartja?
A testvéred nem Halló, Blaire. - válaszol a gondolataimra.
Megrezzenek Thomas karjaiban. Gondolatolvasó? És akkor azt is tudja, mennyire imádom a jegeskék szemeit, és hollófekete haját? Hogy ezekről álmodozom?
Megcsörren a telefonom. A lassú dallam körbetáncol a kihalt boltban. Ez az egyetlen hang, amit hallani lehet egy mérföldes körzetben. Kivéve Thomas egyenletes szuszogását.
Remegő kézzel oldom föl a telefonom zárját. Meg sem nézem, hogy ki az, inkább azonnal a zöld gomhoz terelem az ujjaimat.
- Jól vagy? - hallom meg Matt hangját.
Emlegetett szamár...
- Persze, m-miért? - nyögöm ki.
- Mert már haza kellett volna érned, és egy csomó ember sikítozva rohangál. Az egyiket megállítottam megkérdeztem mi baja az egész városnak. Állítólag a szupermarketben elszabadult az áram. - hadarja egy szuszra.
- De nekem semmi bajom.
- Ott vagy még igaz? Mindjárt én is. - majd leteszi, meg sem várva a válaszomat.
- Hát ez szuper... - nyögöm ki.
- Semmi baj, más módon is elmagyarázhatok mindent. Figyelj ide! - parancsol. - Egyszer már említettem, mi is vagy. De ti, üres, idióta emberek nem értetek soha semmit...
- Héé! - kiáltok felháborodottan. - Mi az, hogy..... ?!
- Elég! Én beszélek, és akkor te csöndbe vagy. Akkor kezdem előröl. Neked csak annyi lesz a dolgod, mint az előbb. Kapcsolatba lépne velem. Nem olyan nehéz, mint te hiszed, bár embereknél nem lehet tudni.
Álljon meg a menet! Mi ez az ócsárolás? Nem tudom, hogy ő pontosan micsoda, de biztos nem az én "fajtámból" való. Akkor nem nézne minket le így. Durcás pofát vágok, de nem hatja meg, folytatja.
- Tudod, hogyan csináltad? - kérdez.
- Nem, egyszerűen válaszoltál a gondolataimra. - vonok vállat.
- Próbáld meg ugyanígy!
Felsóhajtok, és teljesítem a kérését.
Na? - szökik ki az ajkaimon.
Tökéletes! És most menj! A bátyád kocsija egy percen belül leparkol.
Borzalmas lassúsággal, és óvatossággal tesz le a poros földre. A lábaim végre megtartják a testsúlyom. Aztán szembe fordulok Thomasszal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel áll hozzám. Alig egy-két centi választ el minket egymástól. Kissé élesen szívom be a levegőt a számon, miközben a cipőjétől, a jegeskék szeméig végigmérem. Eléggé meglepődöm, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint én. Sokáig csak bámulunk egymás íriszébe. Nem tudom ilyenkor mit is kéne csinálnom. Egy hang sem jön ki a kaparó torkomon. Aztán végre ő lép. Megfogja a csuklómat, és a mellkasához húz. Eléggé hirtelen, reflexből teszi. A fejem a kemény felsőtestére csuklik.
- Nincs semmi baj! - suttogja.
- Tudom. - nyögöm a pólójába.
Hangos dudaszó, és a karok eltűnnek a derekamról. Hirtelen rámtör az érzés, hogy leszakadt a fél testem. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan ment el. Nem volt időm élvezni a hideg leheletét az arcomon, kezeit a testemen.
Kissé félve, sőt inkább rettegve, megyek végig a megmaradt áruházon. Üvegszilánkok töredeznek a cipőm alatt, és én csak remélni tudom, hogy nem szakítja át, és áll a bőrömbe. Nem nehéz megtalálni a kifelé vezető utat, erős fény zúdul be a nyitott ajtón.
Mint a filmekben, mikor a főszereplő egy kórházban ébred. Ugyanezt érzem én is. A nap elvakít, és először csak összemosódott "izéket" látok. Pislogok egyet-kettőt, mire megvilágosodom én magam is. Matt fekete kocsija nincs messze. Az egyetlen jármű 20 kilométeres körzetben, nem nehéz megtalálni.
Kipattan az autóból, és felém kocog. Mikor már azt hiszem, hogy megáll előttem, inkább jól megszorongat.
- Jól vagy? Megsérültél? Miért maradtál bent? - bombáz kérdésekkel.
Hát igen, az aggódó bátyus visszatért. Nagy sóhaj után, vagy négyszer tudatára adom, hogy az ég adta világon semmi bajom sincs. Elégedetten, és meg nyugodtan bólint, majd besegít hátra. Először nem is értem, miért nem ülhetek mellette elől. De mikor befektet a hátsó ülésekre, rájövök.
- Pihend ki magad, oké? Mindjárt otthon vagyunk.
Becsapja az ajtót, én pedig összekuporodok és gondolkozni kezdek. Mit is mondott, hogy csináljam? Kapcsolatba lépni vele... És mégis, hogy a túróba?
Megy? - kezdeményez, én így megúszom a küzdelmet.
Azt hiszem. - válaszolok fáradtan.
Mintha a szemeimen téglák ülnének. Alig bírom nyitva tartani őket. Az autó halk motorzaját lehet hallani, kissé rángatózik, úgy érzem magam, mint kiskoromban. Mikor anya a kezében tartott, dudorászott a fülembe valami lágy dallamot, s közben óvatosan ringatott. Olyan biztonságérzetem van, mikor magam köré képzelem a védelmező karjait.
Fáradt vagy. - sóhajt.
Nem kérdésnek szánta, inkább csak egy ténynek. Mintha tudná mikor mit érzek, mintha belém látna. Sose voltam az a nyitott könyv forma, neki mégis sikerül megmondania mikor mi bajom. Úgy, hogy nincs is itt. Vagy talán lát? Követ minket?
Hogy ti emberek milyen gyorsan kimerültök!
És itt tényleg elegem lett. Úgy beszél magáról, mintha ő nem lenne az. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Felsőbbrendűnek képzeli magát, mégis egy szinten vagyunk. Szóval az ilyen szerzeteket hívják egoistának?
Úgy viselkedsz, mintha nem is ember lennél! - próbálom eltüntetni az élt a hangomból, mégsem sikerül.
És forrófejűek is. - kuncog a fejemben.
Tűnj innen! Hagyj békén! - a térdem közé szorítom a kobakom.
Utálom, hogyha szívatnak. Sose bírtam. Általánosban mindig én voltam a célpont, a nevetség tárgya. Igazából semmit sem csináltam, mégis lúzernek tituláltak. A szünetekben kicsúfoltak, a cuccaimat dobálták, és lökdöstek. Tesiórán majdnem mindig kiütőztünk, és még a saját csapatom is engem dobált a labdával. És nem kíméltek. Volt egy Christian nevű srác, ő volt a "vezér". Igen, sokszor izomból talált el a labdája, és igen, sokszor sírtam miatta a vécében. Anyu nem is tud ezekről, pedig lehet elkellet volna mondanom. Persze Matt mindenről tudott. Ő az a testvér aki nagyon vigyáz a másikra. Sajnos ez neki sem sikerült, pedig elégszer szólt az osztálytársaimra, volt, mikor fenyegette is őket. Egyszer még be is húzott Christian-nek. Viszont ő folytatta a kínzásom. Esténként álomba bőgtem magam, és volt, mikor reggel úgy ébredtem, hogy még mindig folytak a könnyeim.
Mióta elballagtam nem vagyok érzékeny. Van egy barátom, és lehet, hogy ez nem sok, de szerintem még mindig jobb, mintha több száz ember az álbarátom lenne. Mert a legveszélyesebb ellenség, mindig az, akiben feltétel nélkül megbízunk. Viszont Jenny más. Sokat bizonyított, és már a testvérem.
Szóval minden rendbe jött, és azóta szerintem nem is bőgtem. De most muszáj volt. Egyszerűen nem értem Thomast. Talán dedós e miatt sírva fakadni, de egy fél órával ezelőtt elég durva dolgokat éltem át. A könnyeim a bőrülésre potyognak, onnan pedig a földre csorognak.
Sajnálom. - a hangja bűnbánó, ami kissé megpuhít.
Semmi baj. - motyogom.
Egy kis sóhaj után újra beszélni kezd.
Hol is tartottunk? Éppen a fajtádat kritizáltam, ugye? Még egyszer nagyon sajnálom. És nem, én nem vagyok ember, ahogy Ronald sem az. Igazából ez egy elég hosszú történet, te pedig fáradt vagy végighallgatni és értelmezni is. Később megbeszéljük, rendben?
Megijedtem. Mi van, ha nem mondja meg mi van velem? Ha nem mondja meg ki is ő? Vagyis mi... Már furdal a kíváncsiság, mi is a baj velem. Hiszen hallom a hangját a fejemben, és úgy is tudok válaszolni, hogy nem mozognak az ajkaim. Hát szerintem ez nem egy normális dolog. És én tudni akarom, mi ez az egész!
Ne, kérlek mondd el most!
Arra vagy kíváncsi, mi vagy te?
Ennyire nyilvánvaló? Már megint átlát rajtam.
Igen.
Egyszer már mondtam, hogy halló. Méghozzá az utolsó. A hallok némán kommunikálnak egymással. Pont úgy mint te és én...
Várj! Ha csak egy halló tud a másik ugyanilyennel beszélni, akkor te is az vagy nem? És akkor nem én vagyok az utolsó! - értetlenkedem.
Mégsem vagytok üresfejűek. Igen, ez így van, én is az vagyok. De a vérem nem olyan tiszta, mint a tied. Nem vagyok ágról való. Félig vámpír, félig halló déeneseim vannak. Mindig a vámpír erősebb, az dominál. Persze attól még képes vagyok arra mint te, de nem annyira tökéletesen.
Megakadtam. És most nem az érdekel, mi is vagyok pontosan, mikre vagyok még képes. Nem. A vámpír szó miatt vagyok kikészítve. Egyre gyorsabban dübörög a szívem a mellkasomban. A fülem sípolni kezd. Hallom, ahogy Matt, és Thomas hangja összemosódik. Az egyik mellőlem szól, míg a másik csak a fejemben. Az álmomon jár az eszem.
Futok, nagyon gyorsan. Sietek, a hangos sikolyokat követem a sötét Los Angelesi utcánkon. De aztán meglátok egy hidat, rajta vele. Nem késlekedem, felé közeledek. A bátorságom elillan, ugyanis összekuporodva jajgat.

- Thomas! - kiáltok neki.

Jobban összekuporodom, és egy szót hajtogatok: nem. Nem hiszem el, nem igaz. Ő ember, nem vámpír. Ez nem történhet meg. Nem, nem, nem és nem!

Végre felemeli a fejét. A haja sötéten ragyog, vízcseppek csöpögnek le a földre, egyesek végigfolynak a gyönyörű arcán. Valami mégsem stimmel. Először nem értem miről lehet szó, de aztán észreveszem a szemét. Vörösen izzik, belülről lángol.

- Blair...

A hangja rekedtesebb mint általában, viszont a nevem úgy ejti ki, mintha egy varázslatot regélne.

Megremegek, melegség tölt el, ahogy fölé magasodok, miközben ő előttem elterül.

- Gyere ide! - parancsol.

Nem akarok odamenni. Nem szabad! Bántani fog! Thomas, ne tedd kérlek! Kérlek!

Nem is gondolkozom, a karjai közé telepedek, az arcom a mellkasának nyomom. Nagyot sóhajt, érzem a nyakamon ahogy szuszog, mire libabőrös leszek. Remeg a karja ahogy viszonozza az ölelésem. Ahogy itt vagyunk, egymásba borulva, azt érzem, mintha visszakaptam volna egy részem, amiről nem is tudtam, hogy elveszett. Belélegzem az illatát, és élvezem az érintését. A telt ajkaival a nyakamat súrolja, és mit ne mondjak, iszonyatosan jó érzéssel tölt el. Nem vagyok tapasztalt ilyesmiben, úgyhogy nem tudom mi a teendő ilyenkor. A hajába túrok a kezeimmel, ami apró morgást vált ki belőle.

Aztán fájdalom, valami a nyakamba szúródott. Felszisszenek, és a hajába kapaszkodom, ami nem nagyon zavarja. Még közelebb húz, és nagyot nyel... belőlem. Elakad a lélegzetem ahogy rájövök, hogy a fogait érzem az ütőeremnél. A szívem küzd ellene, hangosan dübörög.

Vámpír...

Nem, nem akarom. Én... félek.